Oda igyekszem, a törvénynapra

keserű panaszaimmal telve.

Talán csak Ő az, ki keserveimre

bölcsességével megfelelne.

Hosszú az út, ezer keserves lépés

ezer év, amíg odaérek,

valahol távol, az irdatlan múltba,

ahová vándor csak alig érhet…

Jő nyári hajnal, átparázslik

a szent nap fénye a lombok között,

míg az öles törzs félhomálya

oszlik, a fény beköltözött.

Ott áll a tón, vagy tán ülőke?

De közelébe nem lép senki,

halk morajjal a sok-sok ember

várja azt, kinek meg kell jelenni.

Jön a király lassú menetben.

Első vagyok, ki hajt fejet:

Uram bocsáss meg, és türelemmel

hallgass csak végig engemet!

Panasztól terhes szám, a szívem,

késő korok szennyét hozom,

segíts lemosni szíveinkről,

melyeken ül mocsok, korom!

Mondd nagy királyom!

Hol van hitünk, az imáink, a bizodalmunk,

hogy jóban rosszban Rá tekintsünk,

és hogy akaratát akarjuk?

Hol van szívünkből a tanítás,

a példabeszéd, az intelem?

Megfojtja alattomos kezével

lelkünkön dúló förtelem!

2

Mondd nagy királyom! Hol az ország?

Levegőnk, földünk és vizünk

lélegezhetetlen és ihatatlan,

bűzös füstöt ont  tüzünk,

eltékozoljuk földjeinket,

mikben aranyló szem terem,

gyümölcseinket tékozolja

a beférkőzött idegen!

Mondd nagy királyom, hol a szabadság?

Hiszen szabadnak született

az ősidőktől a magyarság!

Rabszolga sose lehetett!

Falás kenyérért adja létét,

haszonéhes, mohó nagyúrnak,

míg születendő gyermekei

sorra sötét semmibe hullnak!

Hát szabadság az, ahol lehet

szabadon éhen veszni, szomjan,

kikergetve az otthonunkból

kisemmizettnek lenni nyomban?

Lehet-e béke, nagy királyom,

mikor az ordas fenyeget?

Békét hirdetve tép a nyájból,

mert nem zabált még eleget!?

Ki békül meg a kifosztással,

ki fog kezet a tolvaj kézzel?

Aki ezt elképzelni tudja,

nem rendelkezhet józan ésszel!

Hol van a nemzet, nagy királyom,

ha megtagadta véreit,

ellökte durva mozdulattal

esdve kinyújtott kezeit?

Nemzet-e az, ki némán tűri

a testén nadályok hadát,

nemzet-e az, ki azt se tudja,

ki az ellenség, ki barát?

3

Nemzet-e az, kinek a múltját

gyermekei nem ismerik,

való világok torz baromságát,

mint az elixírt, úgy nyelik?

Hol vagy királyom? Te, az első!

Teszed a dolgod? Könyörögsz,

hogy Isten fényében megfürödve,

közénk csördítve ösztönözz!?

Szent Jobbod ökle ott dörömböl

közönyös, fásult szíveken,

hogy felébredjen a bódulatból

én elkábított nemzetem!?

…………….

Ott ült a trónon, távolba nézett.

Tekintetét rám nem vetette,

míg panaszaim tenger árja

sötét felhőként szállt felette.

Majd néma csendben – szél se rebbent –

rám emelte a két szemét,

térdén nyugtatva, a paláston

megszentelt ereklye kezét:

Én odaadtam koronámat

a Boldogasszony áldott kezébe,

s vele ment hozzá Magyarország

levegője, földje, vize és népe!

Ha templomokban újra éled

a gyönyörű, szent áldozat,

hol felajánlod mindenedet,

és felajánlod magadat

Istennek, szépen, alázattal,

mindért, ki testvéred lehet;

ha hinni tudsz majd önmagadban,

hogy Istennel mindent lehet,

akkor kézen fog Babba Mária,

és elvezet az Örök Úrhoz,

megszületik egy új Magyarország,

elérkezel az Igaz Úthoz!

4

Csak ennyit szólt a nagy király,

ennyi volt a szent üzenet.

Lelkemben újra meggyújtotta

a lassan húnyó tüzeket!

Hinni és tenni! Ez a dolgunk!

Szent törvénye ezt hirdeti!

Igaz magyar csak az lehet,

aki ezt mind, s így megteszi!

2009. 08. 21. SZLD.