Az Ősz, e lomha, földi, zordon flotta,
arany vitorlák és zászlók alatt
a forró dombokon át dúlt s haladt,
és a nyár díszeit földig rontotta.

Már csak te vagy nekem, különc égbolt,
Te soha el nem vénülő ragyogás,
Az Örök vagy: jelen, jövő s a régvolt,

a mindig tűnő és mindig vágyott más,
de most, ahogy megállok a parton, már
a végső hó dereng ím a lábamnál.