I.
A százhuszonhatodik év
Barátaimnak, a másik oldalra
Fordul a világ, fordul a szél is,
fordul a remény, meg az ég is.
Ránk ragasztva újra a bélyeg,
tántorgunk „Trianon szédületében”.
Hiába szólna nyelveken a lélek,
ha „egy vad hajnalon” arra ébredsz,
hogy az arcodba liheg a végzet,
és szétszóratnak eleven hamvaink
az olvadó szélben. Forró csöndet
lehel nyár, s porló meggyfaágak
remegnek minden járdaszélen.
Váratlan változás osont a kertek alatt,
mint a tolvaj, ki lopni jár az éjben,
s mire virradt úgy elillant észrevétlen,
mint a belénk kódolt jóság, s az ármány
papjai hirdettek igét a virtuális térben.
Hónapok hulltak el szócsatakos mezőkön,
s közben észrevétlen véget ért a béke.
Hiába szólna nyelveden a lélek,
forró ólom ömlött süketült fülekbe,
s barátod, rokonod, testvéred nem
családtag többé, zajos idegen lett,
kit szembe fordít veled az önös érdek,
hazug ígéret a rendről, ártó lélekméreg,
s a „szellem napvilága” vakon ragyog.
Felfoghatatlan ésszel, hogy veled mindez
megtörténhet, s „kalandvágyból” elszántan
maradni kell újra, mint ezelőtt hetven évvel.
Ki tudja miért és meddig játssza végzeted
keringőjét az álságos világ, hogy bűvös
ütemére összerándul a fej, a kéz, s a láb,
s jövőd közben csöndben a tegnapba szállt.
Hiába szólna nyelveken a lélek szépséges,
igaz beszédet, „versben bujdosó haramia”
lett újra a költő, és száműzettek e világból
a teremtő igék. Olyanok ordítanak ismét,
akik egykor Latinovitsot a vonat alá lökték,
túlélő heroldok toroznak elorzott javakon,
s újkori hiénahordák hordják szét a holdat.
Hiába szól most nyelveden a lélek,
magaddal szemben nincsen már esélyed,
mundér-becsületből, szógyalázat árán
vétkesek között néma cinkossá válsz,
mit tegnap jól értettél, mára elfeledted,
hogy rendszerekből sosem lehet rend,
s végzetessé lettek közöttünk a csendek.
II.
Dél felé fordulj!
Eljön tán majd egyszer az a pillanat is,
amikor arcodat mosdatnád a fényben,
és tekinteted keresnéd a másik szemében,
amikor jó lenne újra jónak lenni, igazabbul
élni, reménykedőnek reménnyel felelni,
mert nem marja arcodat a vakhitű szégyen,
hogy jövőt áldoztál „semmiért egészen”.
Mintha a sorsunk nem lett volna régtől
összefonva Dél derűs géniuszával, s a béke
ezer áldása nem szállt volna itt házról hazára,
mintha nem köszönt volna ránk észrevétlen
a mulandó öröklét tavaszi áradása kertek ölén,
közös kezdeteink fehér ragyogású álmaiban,
ahol a lélek őrzi magát gyermek-tisztaságban.
Ahol a tájak, sorsok összeérnek, hisz összetartozik
minden külön részlet, szétszeded, összerakod őket,
amint az utazó illeszt össze annyi holdvilági képet,
s végleg egybeforr előtted a szilánkosra tört egész.
Akkor már nem hiába szól nyelveden a lélek,
s érteni véled szavát már minden lelkes lénynek,
s visszaköszönsz szépen a vágyott teljességnek!
2026-07-08
 | 
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
