Október 1-jén szabadultam.
Nem volt ellenem ítélet, csak Kálvárián volt Golgota nélkül.
Megtanultam, hogy a börtönben nemcsak hősök vannak, hanem gyengék, akiket az erő legyőzött, de a túlvilági méltóságtól nem foszthatott meg.
Olyan kor volt ez, mely gyávaságból és reménytelenségekből táplálkozott, s egy nemzetet áldozott fel néhány évtizedes túlélésért. Sokak átélték a megtöretés passióját, s akik megmaradtak, szétszóródtak, mint búza a cséplő alatt.
Hogy túléltem s nem lettem nyomorék, ma is hiszem, hogy isteni kegyelem volt. Nem az elveszett életeket számoltuk, hanem a megnyerteket.

Hetek alatt nem szóltak hozzám, hanem magamra hagytak egy cellában. Hitem megóvott a kétségbeeséstől.

Ahogy a késő őszi napban kiléptem a gyűjtőfogház kapuján, megszédültem, s majdnem összeestem. Kopottan, lefogyva, gyulladt ínnyel, megrepedt bordával, sípoló tüdővel jöttem el.
Különös őszi nap volt, ahogy hosszú kilométereken keresztül sétáltam az aranyosan derengő napfelkeltében. Hideg szél fújdogált, de alig éreztem. A fehér falakon játszó képek árnyjátéka vett körül, s előttem a város dagadó tüdővel lélegezte be a reggel ébredő nyüzsgését.
Elszoktam a város hangjaitól, mely fojtott morajokkal vonaglott meg a lábam alatt a kigördülő villamosok zajával, teherautók szürke dübörgésével, harangszótól felmerengő templomtornyokkal, nyüzsgő emberi lármával.
Valaki bent egyszer azt mondta, hogy a szabadságnak is van szaga. Azt hiszem, igaza volt. Az elfoszló kesernyés lombillat megédesül a szájban, s megittasodik tőle az ember. Hosszú és fuldokló kortyokkal nyeli a levegőt, de még mindig körülnéz, hogy szabad-e ezt neki. Szinte rohamként tör rá az érzés, hogy itt kint senki nem irigyli ezeket a kapkodva elnyelt kortyokat.
Az órámat nem kaptam vissza, azt mondták, rosszul emlékszem. Bocsánatot kellett kérnem az egyetlen halk és alázatos kérdésemért.
Megálltam egy fánál, óvatosan megsimogattam a törzsét. Aztán kóvályogva tovább mentem. Jól esett a járás. Pénzem nem volt, enni nem kaptam. Az éhezéstől összerándult a gyomrom. Majd eszem valamit…
Két órát sétálhattam, konokul mentem a város felé, hol megnőttek a házak, s az emberek is kezdtek kiröppeni a házakból. Buszok jöttek, aztán a villamos hördült ki a térre, lovas kocsik kopogtak és dübörögtek végig a macskaköves ódon úton.
Messze egy gyársziréna bődült végig az a hosszú úton, s felverte a kerületeket.
Emberek jöttek, aztán egy üres kenyérszállító rohant el mellettem, s a friss kenyérillatot szétszórta az úton. Aztán ezt is gyorsan felitták a ragyásra lőtt falak, a tátogó ablakokkal szürkéllő házak és a mohón kinyíló orrcimpák.
Görcsbe rándult a gyomrom, s ahogy most előre hajoltam, vettem észre, hogy tehetetlenül mozog a szám.
Koldusnak éreztem magam. Egy pillanatra elgyengültem, majd elindultam a belváros felé, de magam sem néztem, hogy merre. Csak előre addig, amíg összeesem.
Aztán megláttam egy templomot, magas, sárgafalú épület volt nagy barna ajtókkal. Hétfő volt, hajnali mise közepe. Alig voltak a templomban. A padokból csak egy-két fejkendő mutatta, hogy az öregek járnak, elvénült asszonyok az imádság menedékébe bújva. A pap csendesen mondta a liturgia szövegeit. Idegenül hangzott minden, a közösen elmondott Credo, a reggeli harangszóra mormolt verzikulus.
Angelus Domini nuntiavit Mariae, et concepit de Spiritu Sancto. Ave...
Szinte fájt a beszéd, fájt állnom. Hideg volt a templom, a homlokomon mégis forró verítékcseppek lobbantak, majd fagytak meg.
Jó pap volt, a csend szolgálója. Minden mozdulata és szava halk és meditatív. Megnyugodtam.
Felnéztem a gótikus ablakokra, s most úgy tűnt, mintha a kegyelem szállt volna alá, majd a reggeli fénnyé átlényegülve párolgott vissza a mennyezetre.

Sanctus, Sanctus, Sanctus
Dominus Deus Sabaoth.
Pleni sunt caeli et terra gloria tua.
Hosanna in excelsis.
Benedictus qui venit in nomine Domini.
Hosanna in excelsis…

Csak most vettem észre, hogy egy fiatalos külsejű nő ül mellettem. Visszafogottan énekel. Nem láttam az arcát a könnyű kis kendőtől. A kezére néztem, apró zsoltáros könyvet szorongatott. Aztán előre hajtotta a fejét. Egy tincs kiszabadult a kendő alól, s előre hullott, ahogy letérdelt mellettem.
Hirtelen fény tódult be az ajtón, ahogy kinyílt a nagy templomajtó vénemberes mordulással. Összerázkódtam, egyszerre zenélt bennem a régi egri templom ajtaja, s a zárka hangja. Istenem, talán ide is követtek, futott rajtam át a gondolat. Óvatosan hátrafordultam. Középkorú nő jött be, s megállt a padok előtt. Gyorsan visszafordultam, ahogy apró dobogással álltak fel a Miatyánkhoz.

Pater noster, qui es in coelis,
sanctificetur nomen tuum,
adveniat regnum tuum,
fiat voluntas tua sicut in coelo et in terra.
Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.
Et dimitte nobis debita nostra,
sicut et nos dimittimus debitoribus nostris,
et ne nos inducas in tentationem,
sed libera nos a malo. Amen.

Oldalra fordultam, hogy kezet nyújtsak. A fiatal nő is felém fordult. Óvatosan pillantott rám. Arca megrándult, talán megijedhetett az enyémtől. A kezét elhúzta az enyémtől. Ahogy néztem a levegőbe maradt kezemet, magam is megrettentem. Ujjam vége fekete volt, a körmöm piszkos, a bőröm töredezett és száraz. Aztán mégis újból kezet nyújtott, de most nem nézett rám.
- Békesség – mondtam neki.
- Béke legyen veled – felelte, majd leült.
Megéreztem, hogy kényelmetlen a jelenlétem. Felálltam, majd átültem egy másik padba. Még egyszer ránéztem. Mozdulatlanul ült tovább, még oldalra sem fordította a fejét.
Aztán halkan énekelni kezdtem az Agnus Dei-t.

Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis.
Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, miserere nobis.
Agnus Dei, qui tollis peccata mundi, dona nobis pacem.

A ruhám büdös volt. Ezt mostanra értettem meg, ahogy kitisztult az orrom a börtönszagoktól.
Elszégyelltem magam.
Közben rajtam kívül mindenki megindult a communióhoz. Csak én maradtam egyedül. Renegátnak éreztem magam. Még az imádság is kifordult a számból.
Mikor vége lett a misének, mindenkit megbámultam. Különös érzés volt most embereket látnom, aki én is lehetnék. De most szánalmas féregnek éreztem magam. Az emberek pedig nem viszonozták a tekintetemet. Némán mentek el mellettem, s szinte tüntetőleg ügyet sem vetettek rám.
Mégsem vádoltam őket. Azon gondolkodtam, hogy bemenjek a plébániára. Elmondjam, hogy ki és miféle vagyok. De aztán az is eszembe jutott, hogy bajba keverhetem ezt a fiatal papot.
Elindultam, magam sem tudtam, merre.
Aztán megláttam egy házat, éppen szenet hoztak Két rosszarcú férfi volt, feketére sült arccal, elhasznált lapátkezekkel.
- Segíthetek lerakni? – léptem feléjük
Egymásra néztek, majd az öregebb – középkorú férfi volt – foghegyről így válaszolt, miután alaposan megnézett:
- Most jössz a sittről?
- Most…
- Mit csináltál?
- Kell a munka? – kérdeztem sóhajtva.
- Tudnunk kell, miféle vagy.
- Nem loptam, nem raboltam…
- Politikai vagy? – kérdezte, majd köpött egyet.
- Nem. Csak rossz helyen…
- Ne folytasd, haver. Ismerjük a dumát. Felőlem ölhettél is, ha megcsinálod.
- Megcsinálom – feleltem, de végigfutott rajtam a gondolat, hogy van-e erőm hozzá.
Mintha kitalálta volna a gondolatom az öregebb.
- Elég rossz bőrben vagy.
- Lerakom… Miattam ne aggódjatok!
- A pincébe?
- Ha oda kell, akkor oda.
- Mit kérsz?
- Három forintot,,,
- Az sok… Kapsz kettőt, ha nem marad utánad ebből a fekete mocsokból.
- Ígérem.
- Rendben – mondta a fiatalabb. – Hátul van két lapát. El ne törd a nyelét. Itt vagyunk a közelben. Ha baj van, észreveszünk.
Otthagytak, én pedig nekiálltam. Másfél órán át lapátoltam. Akkor jöttem rá, hogy az egyetlen ruhám feketévé koszlott. A zakómat ledobtam, úgy dolgoztam. A veríték sárrá vastagodott az arcomon és a ruhámon. Többször elfogott az émelygés. Délre már felmelegedett a levegő, s a saját izzadságom marta a szememet. Gyenge voltam, túlbecsültem magam.
A fiatalabbik miután visszajött.
- Mi van, haver? Már rég le kellett volna dobnod a csúszda elé.
A fülem mellett elengedtem a korholását, fejlehajtva dolgoztam tovább.
- Fél óra múlva visszajövünk. Addig legyen kész!
Minden erőmet összeszedtem, s mire azok ketten visszajöttek, a szenet söprögettem a pincelejárat előtt.
- Add ide, te szerencsétlen azt a seprűt! – kiáltott rám a fiatalabb.
Renyhén beleseperte a pincelejárat sötét orvába a szén szemetjét, a homokkal keveredett fekete törmeléket.
- Így kell ezt csinálni! – vetette felém, majd köpött egyet.
- Kérem a fizetségem! – mondtam szelíden.
Szinte vak voltam a gyengeségtől. Hol fénylő foltok villogtak a szemem előtt, hol csak körvonalakat láttam.
- Mindjárt jön a Samu bá’ – mondta, majd felugrott a lovas kocsi végébe.
Én ráborultam a a kocsi oldalára. Kínzó éhség és kínzó gyengeség majdnem felborított. Talán el is aludhattam néhány másodpercre, mikor nagyot rándult velem a kocsi. Majdnem elestem. Mikor magamhoz tértem, a kocsi kikanyarodott az egykedvűn lépdelő lovakkal.
- Várjanak! – kiáltottam.
- Húzz el, haver! – mondta a fiatalabb.
- De a fizetségem! – mondtam remegő indulattal.
- Hó! – kiáltotta most a lovakra az idősebb!
A lovak engedelmesen megálltak. A férfi megigazította a sapkáját, majd mellém köpött egyet.
- Idefigyelj, koma, ha nem szakadsz le a kocsimról, a szemed közé vágok az ostorral. De ha tovább agyalsz, rendőrt hívok, s neked annyi.
Engedelmesebb voltam az állatnál, ahogy elengedtem a kocsi oldalát. A lovak újból elindultak, ahogy az, akit Samu bá’-nak nevezett a fiatalabbik, csettintetett egyet a szájával. Mikor már néhány méterrel maguk mögé hagytak, a fiatalabb hátrafordult, s kajánul rám vicsorgott.
A káromkodás ízét éreztem a számban. De mindig ellen tudtam állni, pedig annyi istenkáromlást hallottam az életemben.
Szótlanul elindultam, a nyakamat csípte a por és a kosz, a szám tele volt sárral. Köpni volt kedvem, de az ösztöneim nem engedtek semmit, amit korábban bűnnek vagy illetlennek tartottam.
Tudtam, hogy nem hívhatom fel magamra a figyelmet, mert ha letartóztatnak, akkor akár egy évtizednyi büntetést is kaphatok. Visszamentem a templomhoz. A nagy ajtó zárva volt. A plébánia udvarán gyanakvón nézett meg egy házaspár. Temetésre jöhettek, fekete ruhájuk gyászt sejtetett, arcuk inkább megkönnyebbülést,
- Dicsértessék! – köszöntem a titkárságon.
- Mindörökké! Ámen! – volt a felelet.
A titkár negyvenes férfi lehetett, simára borotvált, hátra fésült hajú, fekete keretes szemüvegű férfi.
- A plébános atyával szeretnék beszélni.
- Nincs itthon, temetésre ment. Este gyászmisét mond. Nyolcig ne tessék zavarni. Utána talán lesz egy félórácskája.
- Nyolc és fél kilenc között itt leszek – feleltem.
Miután elköszöntem, csak egyetlen kérdés járt a fejembe. Addig hova menjek. Senkit nem ismerek. Talán keressek egy másik templomot? Talán ott hamarabb fogad valaki. Elindultam. Néhány kilométernyi séta után elfáradtam. Leültem az út szélére, ahol magas volt a bokor.
Régies városrész volt, sok egykor szép polgárias házzal. Néhányon régi háborús nyomok, lövések. Máshol a salétrom gyűrte le a falat.
Aztán újra elindultam. Találtam egy másik templomot.
Nyitva volt, de néhány imádkozón kívül mást nem találtam.
A plébániára beléptem.
- A plébános úr vidéken van, a káplán úr pedig vendégeket fogad. Jöjjön vissza egy óra múlva. Visszamentem a templomba. Leültem, talán itt nem feltűnő. Egy órát vártam. Aztán visszamentem.
- A káplán atyát beteghez hívták. De hagyott magának üzenetet.
Félbehajtott levélpapírt nyújtott át a plébánia titkára. Egyszerű írás, talán olyasforma parasztivadék lehet, mint én vagyok.
 
Tisztelt Uram!
Kérem, jöjjön vissza a holnap folyamán reggel kilenc órára!
Üdvözlettel:

Szabó Ferenc
káplán

A levelet a zsebembe gyűrtem. Elköszöntem, majd elindultam vissza, a másik templomhoz.
Az égbe már aranyszálakat szőtt a korán jövő alkonyat.
Az egyik utcafordulónál öltönyös férfi tekintete villan a szemembe. Csak egy pillanat volt az egész. Az öltönyös könnyed mozdulattal elindult egy másik irányba.
Figyelnek, rándult össze a testem. Menj tovább, tégy úgy, mintha semmit sem láttál volna, súgja az ösztönöm. Lassan megyek, majd hirtelen irányt váltok. Sehol senki. Megnyugodom. Végig megyek a hosszú, kisvárosias utcákon. Mellettem megszédült, dülöngélő öreg fák. A túloldalon fiatal, sovány és félszeg fák állnak a bokrok fölé még alig nőve. Néma, kihalt a városrész, sokan dolgoznak. Néha egy-egy idős emberrel találkozom.
Aztán újabb villanás. Kalapos, szürke öltönyös férfi jön velem szembe. Engem nézett, majd elfordította a fejét. Kezében újság. Megtorpanok egy pillanatra, de aztán újra elindulok.
Mellettem régi házak menetelnek. Némelyiken régi vasajtó ágaskodik, néhánynak újfajta üveges ajtaja van. Az egyik ilyenben tisztán látom magam. Nyomorult, piszkos öltözetű férfi néz vissza rám. Haja rendezetlen, arca komorrá egyszerűsödő félelem, csak a tekintete izzik benne vadul. Megsimítom a hajam, majd újra. Most megnyálazom a kezem. Kezd hűlni a levegő, de mégsem fázom. A férfi velem szembe jön. Talán tizenöt méterre lehet. De most nem rám figyel. A zsebébe nyúl, cigarettatárcát vesz elő. Megáll, rágyújt. Megyek tovább. A férfi is megindul. Mozdulatai nyugodtak, az enyémek tele van fáradsággal és félelemmel. Az egyik kioltja a másikat, de néha mégis kapkodóvá válik egy-egy mozdulatom.
Közönyösséget tettetek. Fogy köztünk a távolság, egyre bizonyosabbá válik, hogy követnek. Talán többen is lehetnek. Nem nézelődhetem, hiszen akkor elárulom magam. Azon gondolkodom, hogy a másik helyében honnan figyelném magam. De ha kettőnél többen vannak, teljesen védtelenné válok.
Néhány méter távolságra vagyunk egymástól. Most előre tekintek. A férfi most sem néz rám. Unott mozdulatokkal halad előre.
Mindenesetre még így is feltűnő lehetne, ha hirtelen nem hajt mellém egy busz. Most látom, egy megálló előtt vagyok tíz méterre. Helyzeti előnybe kerülök, hiszen a férfi néhány másodperc múlva mögém kerül.
Most érünk közel egymáshoz. A szemébe nézek, de most sem rám figyel. Amikor egymás mellől ellépünk, akkor látom újból a szeme villanását.
Mégiscsak követnek.
A busz fújtatva áll meg előttem. Gyors mozdulattal fellépek a leszállók közt. Utat nyitnak előttem, s viszolyogva fordulnak félre, nehogy megérintsenek. Egészen a kalauzig megyek. A zsebembe kotorászok. Közben valakit magam elé engedek. Mielőtt a busz elindulna, diszkréten a kalauzhoz fordulok:
- Rossz buszra szálltam… Bocsásson meg...
Azzal a hátsó ajtónál közvetlen a busz indulása előtt leszállok.
Szerencsémre egy autó szabálytalanul fékez a megálló előtt, ezért a lépésben kerülő busz mellett tudok menni az úttest felöli oldalon. Egészen a kereszteződésig. Ha egy harmadik is figyel, azt nem tudom kikerülni.
Aztán a kereszteződés irányában átellenesen átmegyek a másik oldalra.
Igyekszem eltűnni a házak közt, A régi kibombázott házak között áll néhány újabb is. Itt hirtelen bemegyek az egyikbe. Magamra zárom a bejárati ajtót.
Benn félhomály. A hangok visszhangozva kiabálnak rám. Összerezzenek. Várok, percek rohannak el. A fülemben érzem a szívem vad vergődését. De senki nem mozdul. Egészen az ajtó mellé húzódom. Egyszerre fenn, talán a második emeleten ajtó nyílik.
Ki nem mehetek. Hátam mögött lépcső. Ez vezethet le a pincébe. Soha nem voltam ilyen házban. Most vakká tesz a lenti sötétség. Érzem, hogy hideg falú folyosók labirintusába tévedtem. Vakon megyek , hosszú perceken át botorkálok a penészszagú falak közt. Aztán valahonnan vékony fény szitál be hosszú és keskeny fehér sávban. A szénledobó és szellőző. Acélajtó most kitámasztva engedi a fényt és a friss levegőt. Olyan érzésem van, mintha újra börtönbe lennék.
Egyszerre csapódik a pinceajtó. Tompán zuhan a fémajtó az ajtótok fémpofájába. A csattanás hangja ijesztőn remeg végig a falakon.
Kint a bokrokat látom, s a járda vékony, szürke foltját. Az őszi szél rezdül a maradék, elszáradó fű között. Aztán egyszerre lábak. Két férfié. Hallom, beszélgetnek. Nem értem, mit mondanak, messze vannak, és halkan beszélnek. Aztán egy harmadik ember lábát látom. Velük szemben áll.
- Államrendőrség – mondja az egyik hang.
Visszahanyatlok a pince falához. Hallgatózom. Csak szófoszlányok.
- Senkit nem látott….
- Nem. Nem jár itt senki…
Újabb hangok, aztán mintha közelebb jönnének. Most egészen jól kivehető, mit beszélnek. Idős ember hangja.
- Ez az alagsor. Szinte soha nincs nyitva.
- Nem volt feltörve a zárja?
- Nem, elvtárs, nem. Éppen negyedórája ellenőriztem. Oda senki nem tud lemenni. Meg nincs is értelme. Meg lehet ott fúlni.
Hirtelen eltűnik a résnyi fény, melyben ezernyi porcsillám párolgott a szabad ég felé.
- Ott csak egy kisgyermek fér be. Nincs ott senki, higgye el!
A fal belevájta a téglasor mintáját a hátamba, ahogy maradék erőmmel a falhoz szorítottam magam.
Hosszú percek teltek el, míg a fény újra felgyújtotta a levegő ezernyi porszemcséjét, melyek milliónyi apró lobbanással áramoltak a rés felé.
Lassan elfoszlott a beszélgetés, s a léptek zaja is kialudt.
Fáradtan ültem le, hátamat a kőfalnak támasztottam. A szemem megszokta a félhomályt. Oszlopokkal teli széntároló volt, oldalt pedig drótkerítés-rácsozatú ajtók zárták el. Hátrahanyatlottam, olyan jó volt lehunyni a szemem. A fal hidege fájt a hátamnak, de nem fájt úgy, mint a kimerültség.