Késő este volt, mikor hazaért. Az arcomat megsimogatva ébresztett fel.
- Ne itt aludj! – mondta fáradt mosollyal.
A könyv a földön hevert kinyitva, meggyűrt lapokkal.
- Nem is tisztálkodtál – mondta megértő szeretettel. - Várj, forralok vizet!
A fürdőszobában nem volt kád, csak egy mosakodó asztal, azon lavór. A falon ódon tükör, a sarokban egy szekrény, kis akasztón törülköző.
A házban két szoba volt, a többit leválasztották. Régi polgári ház volt az első emeleten. Egyszerűség áradt belőle, de még inkább a gondoskodó szorgalom.
A bútorok is a századelőből maradtak itt kopott fensőbbséggel álldogáltak a szobákban, A falakon festmények, a sarokban hosszúkás könyves szekrény, mellette egykori dohányzóasztal egy rádióval.
Levette az ingemet. Elkomorult az arca, ahogy a testemet meglátta.
- Istenem… Istenem… - mondogatta.
Főzök gyógyteát – mondta, s kisietett a fürdőszobából.
Mikor visszaért, látta, hogy ott álldogálok a tükör előtt.
- Tudom, hogy nagyon nehéz - mondta, és segített levetkőznöm. A lavórba forró vizet öntött, majd egy kancsó hideg vízzel megenyhítette.
Nem voltam zavarban a meztelenségem miatt. Ahogy ott álltam előtte, akkor éreztem meg, hogy mennyire eltompult bennem a szemérmesség, a szégyen, az általános emberi érzések.
- Segítek, Misi… Engedd, hogy segítsek! – mondta könnyes szemmel.
Most inkább szánalma fájt, de erőtlen voltam, hogy megküzdjem együttérzése ellen.
A fürdőszoba sápadt lámpafénye kedvessé tette a lényét, ahogy a haja az arcába hullt. De a tekintetében fáradtság remegett, s a ráncok körbefutották a szemét. Gyászosan beesett arc sötétült a régi szép vonásokra.
Ódon és fájdalmasan szép Stabat Materekre emlékeztetett egész lénye.
Keze szép volt, s az érintése megnyugtatott, ahogy végigsimította a testemen.
Becsuktam a szemem. Most olyan volt, mint amikor anyám fürdetett.
Aztán megtörölte egy fehér törülközővel az arcom. Aztán a nehezen gyógyuló sebeket borogatta a kesernyés illatú gyógyteával.
Most, hogy megtisztultnak éreztem magam, rám tört a szégyenérzet. Remegni kezdtem, de olyan erősen, hogy magához kellett ölelnie, hogy elmúljon.
Most jutott először eszembe Lona, mióta itt vagyok. Ébredezni kezdtem.

Egyszerre volt tartózkodó és nyílt. Tisztelte bennem az idegen férfit, de úgy gondoskodott rólam, mintha régen gyermekkori játszópajtások lettünk volna.
Pedig idegenek voltunk, hiszen ritkán láttuk egymást, s talán én is akkor vettem észre, mikor ébredezett bennem a férfias sóvárgás.
Úgy éreztem magam, mintha egy mély kútba dobtak volna vissza, és a közelmúlt most rohanna el mellettem.
De idegennek éreztem akkor, amikor magáról beszélt.
- Hamar mentem férjhez, asszonyként érettségiztem le. De hiszen hova vártam volna? A szüleimet kulákoknak nyilvánították. Az apámat saját házából verték ki a malom mellé. A pataki házat elvették és az összes földet. Pedig tizenhat órát dolgozott naponta, hogy nekünk legyen valamink.
- És te férjhez mentél a párttitkárhoz – mondtam keserűn.
- Mit tehettem volna, Misi... Nem tudom, mit csinált ott munkahelyén, de itthon jóember volt. Sohasem bántott… illetve néha hangos szóval… de hol nem történik ilyesmi. Meg aztán jött a gyerek, aki hozzákötött… Lett lakásunk, lett állásom. Egyedül templomba nem engedett, de emiatt Karádon sem járhattunk. Tudod te ezt, hiszen ti is katolikusok vagytok… Most pedig miatta járok a templomba, érte imádkozom. Meg a gyermekem miatt.
- Mi történt?
Elfehéredett az arca, néhány pillanatig maga elé meredt. Megremegett a szája, ahogy kereste a szavakat.
- Elgázolta egy orosz katonai teherautó. A fiamat is…
Halkan sírdogálni kezdett. Még mindig szép kezével simította le arcáról a könnyeket. Hosszan és csendesen zokogott, válla aprókat rezdült. Arca ellágyult, vonásai szelíd rajzolatokká szépültek.
- Szép kisfiú. Egészen te vagy – mondtam vigasztalón.
- Inkább olyan volt, mint te – mondta halvány derűvel az arcában. – Mondtam is a férjemnek, hogy volt egy kisfiú a falunkba, akire nagyon emlékeztet.
Újból sírni kezdett, fojtott nyöszörgő hangon sírt. De közben mesélt a gyermekéről, a kis Zoltánkáról, aki újra kifényesítette az arcát, ahogy kiejtette a nevét.
- Sehol nem látok játékokat – mondtam együttérző tekintettel.
- Nem tudtam úgy élni, hogy minden ráemlékeztet. Elajándékoztam más gyerekeknek, hátha tovább él mások örömében.
Most elcsendesedett, aztán tompa ragyogással a szemében felém fordult.
- Úgy örülök, hogy itt vagy, pedig olyan vagy, mint ő. Vagy én olyannak szeretettem volna, mint amilyen te vagy – mondta halkan, de elfordította az arcát és belebámult az árnyékos falak ürességébe.

A napjaim egyformán teltek. A délelőttöket egyedül töltöttem. Vagy olvastam, vagy tehetetlenül feküdtem az ágyamban. De annyira üresnek éreztem magam, hogy képtelen voltam bármire. Egyetlen dolog vigasztalt, hittem benne, hogy ez a gyógyulás.
A vizsgálati fogságom alatt annyira hozzászoktam a bezártsághoz, hogy nem vágytam ki. Néha a függöny mögül lenéztem az utcára.
Az ősz végigrohant az utcákon, vörösre pofozta a fák lombját; s a budai hegyek fakózöld hajlataiba hosszú bíbortüzű sávokat mázolt, majd tékozlón szórta a be a parkokat és a tereket aranyfényű ígéretével.
Már tíz napja laktam itt, és kezdett visszatérni belém a régi életem megmaradt idealizmusa. Anyám, apám és testvéröcsém utáni vágyam óráról órára erősödött bennem. Nem lassan növekedett a vágy, hanem fájdalmas akaratossággal zsarolta egész lényemet.
De visszatartottak azok az intő szavak, amelyekről olyan sokat beszéltünk az elmúlt tíz napban.
- Misi, nem mehetsz még vissza! Édesanyád halálra rémülne, ha így látna. Ismerem őt, tudom, hogy érez.
- Csak azt nem tudod, hogy én most hogy érzek.
- Ne mondj ilyet… Én melletted vagyok.
- Ha csak ezred annyit…
- Ne folytasd, megértelek…
- Akkor engedj!
- Egyből elfognak…
- De itt sem maradhatok a végtelenségig.
- Nem kértem ilyet.
- De akartad.
- Rendben! Ott az ajtó. Menj, ha menned kell!
Könnyek közt állt ott, vékony alakja tele volt gyásszal és gyengeséggel. Az ujjai elengedték egymást, keze imádságos mozdulatból kibontakozott, , majd tehetetlenül lehullottak törékeny alakjához.. Sápadtsága szinte világított a félhomályos szobából. Ő halkan beszélt, én hangosabban.
Nem tudtam magára hagyni. Visszasétáltam hozzá. De mikor a vállát megérintettem, elfordult. Remegő kézzel engedtem el.
- Bocsáss meg…
- Nincs miért megbocsátanom. Ha nem is hiszed, tudom, hogy mit élsz át.
- Nem tudhatod. Nem voltál börtönbe. Nem vertek meg mindennap.
Felém fordult, lassan, hosszan elnyújtott mozdulatokkal. Rám emelte a tekintetét. Kissé akadozva beszélt.
- Misi, másfajta börtönök is léteznek. Engem halottak vesznek körül. Ezek a falak visszakacagják még most is a gyermekem boldogságát. Nem ütnek két kézzel vagy bikacsökkel vagy mit tudom én, hogy mivel… De aki a saját gyermekéhez jár ki a temetőbe, az minden fájdalmat vállalna azért, hogy ne kelljen oda mennie.
Hirtelen újabb zokogás rázta fel a lelkét. Ez most görcsös, asszonyos zokogás volt, mely az arcát eltorzította, szép vonásait összekuszálta. Zavarttá vált minden mozdulata. Magamhoz öleltem, hogy megvigasztaljam.
Most először nem éreztem benne tartózkodást. Hozzám simult, de a kezével most is védekezőn eltartott maga mellől.

Néhány csendesebb nap jött, majd újabb apró viták.
Szenvedtünk egymástól, pedig szerettem és tiszteltem. Néha elfogott a félsz, hogy ő csak azért tűr meg maga mellett, mert néhány nyarat együtt töltöttünk Karádon. Én sokszor a kerítés mögött bámultam, s mindig órákon keresztül vártam rá, hogy feltűnjön.
És boldog voltam, ha annyit láttam, hogy egy piros és egy fehér bádogkannába viszi a tejet az istállóból a nyári konyhába. Milyen szép volt, mikor a júliusi szellő belekapott a szoknyájába, s egészen a combjáig felfújta azt. S boldoggá tett, ha a szél megfeszítette a testén a ruhát, s két formás melle kidomborodott a ruha mögött.
Édesanyám egyszer meglátott.
- Beszélni akarok veled, fiam! – mondta csendesen.
Éppen egy vödör kukoricacsutkát hozott be a kas mellől.
- Adja ide, édesanyám! – mondtam neki érezve a bajt.
- Most ne udvariaskodjál!
Szégyenlősen hajtottam le ilyenkor a fejem.
- Nem illik így bámulnod azt a lányt! – mondta szelíd korholással.
Hallgattam, hisz’ mit válaszolhattam volna. Éreztem, hogy az arcom ég.
- Az a lány sokkal idősebb nálad… És sokkal érettebb. És amúgy sem illik még a te korodban ilyen vágyakkal mérgezned magad.
Majdnem sírva fakadtam, ahogy hallgattam az én drága szülőmet.
- Majd eljön a szerelemnek is a kora… És akkor lesz majd magadhoz való lány elég sok az életedben.
Fojtogattak a szavai, de egy idő után dacosan emeltem fel a fejem.
- Én nem vagyok olyan, mint a többi! Más vagyok! Olyan könyveket olvasok, mint a felnőttek, akkor érezhetek úgy is…
Sohasem tette, de most a szavamba vágott.
- Elég legyen ebből!
- Miből, édesanya! – kiáltottam vissza.
- Ebből a dacoskodásból.
- Nem vagyok dacos. Szeretem!
- Dehogy szereted! Csak valahol ezt is olvastad. Hogy ilyenkor ilyeneket kell mondani…
- Nem, édesanya! – kiáltottam
- Értsd meg, fiam! Csak jót akarok neked!
- Nem akar jót! Meg fog ölni, ha mindentől eltilt. Az a baja, hogy őt jobban szeretem…
Arcon ütött, s ez akkor annyira fájt, hogy majdnem elájultam.
A kamraajtóhoz rohant, Két kezével nekifeszült az ajtónak. Aztán ráhajtotta a karjára a fejét. Olyan volt, mint egy szentképen a siratóasszony. Soha nem láttam azóta sem úgy sírni, mint akkor. Egy pillanatra meginogtam, forgott velem a világ.
Aztán kirohantam a téli konyhából.
A nyári konyha felett volt egy kis padlástér. Egy erős létra vezetett fel. Ide vitték fel apámék a javításra szoruló eszközöket, edényeket.
Napokig ott aludtam egy régi pokrócon. Éjszaka onnan bámultam a csillagokat. Hajnalban arra ébredtem, hogy rettenetesen fázom. A fogaim összezörrentek, a testemet felrázták a hűvös szelek, melyek ide is befújtak. De mégis szép volt innen a táj. A hátsó udvar a kert végi fákkal, a nagy diófa óriás lombjával, mögötte a két aranyhatár egybeért: a hajnali ég és az aranypárákkal hajlongó búzaföld a kukoricáson túl. Még a félig üres kas is oly szép volt, ahogy a fonatokon az első sugarak vöröse átderengett.
Apám nem szólt semmit, s fájt, hogy az udvarról fel sem nézett rám. Miután lejöttem, hetekig nem szólt hozzám. Aztán megenyhült.

Egyszer átjött hozzánk. Kecses lányteste most is összezavart. Az osztálytársaim az oskolában mindig fújoztak a lányokra, de én szerettem őt. Nem beszéltem senkinek róla.
Már azt is meghallottam, hogy ő jön. Ahogy a kapuajtót becsukta, más volt, mint az apámé vagy az anyámé. Egyszerre volt gyengéd és könnyed.
Hallottam, ahogy beszélgetnek édesanyámmal a konyha előtt. Csak a hangját hallottam, annyira tisztelettudón beszélt. Aztán egészen a konyha mögé jöttek, a kisdiófához. Apám is éppen kerítést javított.
Szinte a padlás földdel döngölt aljához tapadtam, úgy néztem le.
Megint azt a kis inget viselte, amely szabadon hagyta a vállát. Milyen szép volt a nyaka, a válla, a csupasz karja.
Hirtelen megreccsent valami alattam. Féltem, hogy meghallja, ezért a hátamra fordulva eltakarodtam a kijárat közeléből. Csak a hangját akartam hallani, de anyám beszélt most helyette. Aztán engem is megemlített.
- Misike itthon van?
- Itthon – felelte az apám foghegyről.
- Átjöhetne hozzánk?
- Büntetésben van. Nem mehet.
- Mit csinált az az áldott fiú?
Megint közel húzódtam a lejárathoz.
- Szemtelen volt az anyjával – mondtam apám, majd a fűrésszel a vállán tovább ment.
Még annyit hallottam tőle:
- Te is, lányom, eridj a dolgodra!
Még néhány másodpercig láthattam a kis ingecskéjéből elővillanó aranyszín vállát, szelíden megremegő mellét, hosszú sötét haját, mely dús lombú konttyá volt szépítve.
Legszívesebben lekiáltottam volna neki, hogy itt vagyok, hogy miatta szenvedek és bűnhődöm. De nem jött ki hang a torkomon, csak esetlenül tátogtam, aztán sokáig sírdogáltam.

Augusztus vége volt, mikor kint voltunk a földeken. Ilyenkor állandóan változó a határ, a sárga végtelen belefolyik a naptól kifakult végtelenbe, s a kettő összekeveredik. A távoli vonalak lebegővé vállnak, a messzi tárgyak, mintha az ég felé párolognának. Egy-egy ház a távolban, mellettük a kút, s a pusztán néhány magános állat.
Egész nap dolgoztunk a hőségben.
Alkonyatkor a kútból hozott vízzel enyhítettük a bőrünk sajgását, az elvakult szem káprázatait.
Lovaskocsival indultunk haza.
- Misi, menjél Sándor bátyádékkal! – mondta az apám, hiszen a mi kocsink kicsi volt, s az is kölcsönlóval futott.
. Felmásztam hát, s kényelmesen elnyújtóztam hátul. Milyen jó lesz az estbe hanyatló alkonyat színeit néznem.
- Anci, te is hátra az Istenes gyerek mellé, aztán indulhatunk – hallom az öreg Nagyházi hangját.
A lány már fel is száll, s mellém gömbölyödik. A fejkendőjét leveszi és összehajtogatja. Majd megrázza a fejét, a haja pedig kibomlik. A lábát felemeli, a szoknyája alól pedig felvillan formás, aranyszínű lába.
Nem tudom róla levenni a szemem mindaddig, míg észre nem veszi, hogy nézem.
Úgy érzem, tekintete megvetőn villan rám. Zavartan elfordulok, s az utat nézem. Nem merek visszanézni rá, de kihallgatom minden mozdulatát.
Rövid az út hazáig, s szenvedek attól, hogy nem nézhetek rá. Hallom, ahogy szelíden dúdolgat egy kis gyermekdalt, de még görcsösebben kapaszkodom a szekér repedezett fakorlátjába. Sírni tudnék, hogy itt van mellettem, átnéz rajtam, senki vagyok előtte.
Elesteledett…

- Emlékszel, mikor együtt voltunk kint az aratáson? – kérdezem tőle, ahogy csendesen olvasgatunk.
A rádió bent duruzsol, kint az esti szél rugdossa végig az utcán a faleveleket.
Halkan beszélünk, hisz nem hallhatnak meg a szomszédok. Ha néha át is hallatszódott a vitánk, a ház szinte délelőtt teljesen üres volt. Hétvégén az emberek elmentek a Népligetbe vagy a közeli parkba, templomba, temetőbe.
Sokszor én is magamra maradtam ilyenkor…
- Emlékszem, hogy milyen félszeg voltál – feleli, s tűnődve elmosolyodik.
- Mennyire tisztán előttem van, ahogy együtt mentünk vissza a nagyszekérrel a faluba.
- És te nem szóltál, csak az utat bámultad. Mindenki azt gondolta rólad, hogy öntelt vagy, meg azt, hogy fenn hordod az orrod.
Egy pillanatra elgondolkodott. A tekintete tele volt az emlékezet foltjaival.
- Még én is… - tette hozzá csendes mosollyal.
- Te is önteltnek gondoltál?
- Valamikor igen. Akkor igen, mert egész úton nem beszéltél.
- Mert szerelmes voltam beléd.
Láttam, ahogy megváltozik az arca, mosolya megdöbbenéssé fakul.
- Szerelmes? Te, aki mindig olyan komoly voltál, hogy mindenki sejtette, pap leszel.
- Ugyanolyan voltam, mint a többi, csak te… Nem beszélhettem rólad senkinek. Hiszen kisfiú voltam hozzád képest.
- Tényleg az voltál. S még éretlenebb. De volt benned valami…
- Valami, ami elveszett mára – mondtam némi nosztalgiával.
- Nem. Ma is benned van. De meg is változtál.
- Felnőttem. És meghaltam a hétköznapok számára…
- Sajnálom, Misi…
- Mit sajnálsz? Ha pap lettem volna, akkor ma boldogtalan ember lennék.
- De nem lettél sem pap, sem boldog.
- Nem, de ez az én bűnöm.
- Ez nem bűn!
- A hűtlenség az.
- Mihez?
- Istenhez…
Csend lett, fojtogató és keserű csend. A kis szobalámpa álmosan pislákolt.
- Ki az a Lona? – kérdezte csendes szorongással.
- Senki…
- Akkor miért szólongatod félálmodban.
Most én hallgattam. Nem néztem rá, de éreztem tekintetét. Láttam a mozdulatait, ahogy megigazítja a haját.
- Miért hallgatsz?
- Nincs mit mondanom.
- Azt hittem, mi nem titkolózunk egymás előtt.
- Késő van.
- Lona egy lány, akit szeretsz?
- Lona egy emlék.
- Mely elhomályosít mindent.
- Nem értesz semmit! – feleltem bosszúsan. – Nem akarom, hogy vallass!
- Nem vallattalak.
- Akkor… mindegy… Hagyjuk!
- Igen, így szoktad… Mindent elhagysz vagy ráhagysz…
Dühösen felálltam.
- Elmegyek!
- Nem engedlek, Misi!
- Akkor ne akarj tudni rólam mindent!
Csendes mozdulatokkal hozzám lépett. Dacos tekintettel nézett rám.
- Soha nem követelőztem.
Megfogtam a kezét.
- Vannak dolgok, amelyekről neked sem beszélhetek.
- Tudom – felelte szomorú hangon. – És megértelek.
Magamhoz öleltem. Nem ölelt vissza, hanem elfordult.
- Késő van. Így mondtad – felelte, ahogy egyet előre lépett. A kezem tehetetlenül zuhant le a válláról.
Az éj lassan beosont a szobába. A kályhában a nedves fa apró roppanásokkal lobbant lángra.
Csak a ruhája suhogását hallottam, ahogy magamra hagyott.