2021. szeptember 22. szerda,
Móric napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Montmartre 1.
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák



Hogy megérts, el kell mondanom egy történetet.
Akár az én életem is lehetne, de nem hiszek az egyéni életekben. Az emberi szív közös tulajdona az emberiségnek. Hogy szenvedésre vagy üdvösségre szánták, még nem tudhatom. Rábízom az időre ennek megválaszolását.
Milliárdok élnek körülöttem, s mégsem látom a különbségeket. S ha mégis mások vagyunk, az csak azért lehet, mert egyikünk szívét az érzékenység satujába fogták, míg a szerencsések szíve oly szabadon lüktet, ahogyan azt az Isten megteremtette.
És hiszem, akinek a szívét a teljesületlen vágyak követelik a markukba, az halottabb, mint a Saint Pierre de Montmartre temploma mögött korhadó holtak, akikhez csak mindenszentekkor engednek be látogatót. Ilyen halott vagyok én is, a gonosz évek deszkái közül kivéve.

*

Párizs késő nyáron a legszebb, s nemcsak a híres Luxembourg-kertben vagy az l’ Observatoire közelében, a Pont Neuf-nél vagy a Place des Vosges-n. Aki idegenként él itt, az jobban szereti a kis utcák dohos csendjét, s még inkább a nyüzsgő keresztutakat, mint a Rue de la Paix lázas forgatagát. Mert ez legalább annyira jellemző, mint a cukormázsüvegű Basilique du Sacré-Coeur vagy a Île de la Cité ezek ünnepélyessége és kimértsége nélkül.
A nagynéném szerint ízléstelen vagyok, mikor elvegyülök a metróból kiáramló embertömeg sodrásában, mikor beszippantom a fiatalság mályvaszínű illatát, a külvárosi kokottok pergő lármáját.
De nekem ez is Párizs, az igazabb és a velem igazságosabb Párizs, mert itt önmagam lehetek, léha és álmodozó.
A Montmartre-on lakom egy régi utcában, Rue d’Orselen, hol a házak úgy sorakoztak, mint a szegény rokonok, kik az előszobában tolonganak egy-egy jószóra várva.
S bár errefelé a lakóépületek csúfak és piszkosak, de a kertek tele vannak rózsabokrokkal, melyek fakó vörösen buknak fel a reggelek aranyhullámai közül.
Nem messze innen áll a Saint Pierre de Montmartre ódon tömbje megbarnult falaival, s a másik oldalon potrohos házaival és ócska viskóitól övezve a Place Pigalle, Párizs erogén zónája, mely maga is olyan, mint azok a rosszhírű nők, kik szennyes ruhákban és üres tekintettel bámulnak jobbra és balra, ahogyan a házak a piszkos ablakaikkal egy-egy alkonyatkor.
Tehát itt lakom Madame Durand házának egyik szobájában, fent az emeleten, honnan nyikorgós lépcső dülöngél egészen a bejáratig. Itt a lépcsők és az ajtók az emberekkel együtt vénültek recsegővé és nyikorgóssá, s leginkább lélektelen vázzá.
Madame Durand-ról el kell mondanom egyet s mást, hogy hozzá való kötődésem nyilvánvalóbbá váljon.
Nagydarab potrohos asszonyság nagy öszvérszempárral, pirospozsgás arccal, lapátszerű tenyérrel. Nagyhangon beszél, ám a hangja kissé rekedtes, ha dühös nem nyitja ki a száját. Miatta tanultam meg a szájról történő olvasást, mely azért kellemetlen, mert Madame Durand az esetek nagy többségében indulatba jön, illetve az indulatok Madame Durand-ban találják meg öntőformájukat. Ilyenkor felettébb zavaró vastag és ízléstelenül kirúzsozott ajkát figyelnem.
Mégis szeretni való asszony, telve van jóindulattal, melyet csak a kíváncsisága tud felülmúlni. Míg nem béreltem ki a felső szobát egyedül élt ebben a nagy házban, mely akár egy rossz férj, felvette Madame Durand kellemetlen tulajdonságait. A ház huzatossá és hangossá vált, a viharok idején kellemetlenül nyögdécselt, a nagy melegben pedig hangosan fujtatott. Az egész ház Madame Durandhoz hasonlatos módon kellemetlen hangok és szagok egész koktélját képes volt felvonultatni, s bátran elmondhatjuk, hogy együtt öregedtek meg ebben a sovány kis utcában.

A szobám stílusosan idomul a ház többi részéhez, ugyanolyan visszataszító, mint a falak, a hátsó kert kapuja, vagy az erkély foghíjas rácsozata. Állítólag egyszer egy megözvegyült tengerésztiszt ide akasztotta fel magát, de a rácsfokok nem bírták a roppant testtömeget, s maguk is megroppantak.
A ház környékén semmi említésre méltó nem történik. Reggel üres kordék csikorogtak végig az utcákon, melyek akkor még Párizs belvárosában is szép számmal fordultak elő. Aztán a reggeli műszakból hazatérők köpködték végig az elhasznált és a homokba visszataposott utcaköveket, majd a postás jött, előbb csengetett, majd kiabált, s ha semmi válasz nem érkezett, egyszerre csengetett és kiabált.
Messziről harangszót csicseregtek ide a gyorsan futkosó késő nyári szelek, majd távoli gyermekzsongás, autók dörmögése hallatszott ide, ahogyan a káromkodások is, s néha egy-egy veszekedés és ordítozás is telehuhogta a penészes falú lépcsőházakat.
Így éltem itt az apró és kövér Madame Durand házának legfelső szintjén magányosan és álmodozva, s ha leültem, hogy egy-egy verset írjak a magam vigasztalására, inkább csak bámészkodtam néhány kósza papirossal az ölemben. S ha a rosszkedvem a szúrágta piano mögé kényszerített, mely a penészes falat volt hivatott eltakarni, Durand asszonyság váratlanul megjelent az ajtóban, s kövér tenyerével tapsikolni kezdett, s így lelkesedett:
- Milyen szépen játszik! A magyarok mindig is nagy művészek voltak. J'adore les Hongrois!
Így kénytelen voltam egész délután zongorázni a főbérlőmnek, ki előbb pirospozsgás képét dugta be, majd a teste is lassan behömpölygött a szobámba.
Egy nap az jutott az eszembe, hogy milyen jó lenne hazamenni Magyarországra, valahova vidékre, esetleg Buda kisvárosias utcácskáira.
- Istenem, Magyarország! – mormogtam magam elé, s mikor felálltam a zongorától, Madame Durand egészen meghökkentő arckifejezéssel nézett rám.
Nem tudta mire vélni a váratlan hangulatváltozásomat. Én pedig ott hagytam elhízott csodálkozásában, vettem a kalapom, s elindultam a régi franciskán templom irányában.
Dél körül esett az eső, s most a délután apró vörös vitorlák százai alatt ringatózott a tócsákban.
Aztán végigfutottam a Rue des Martyrs-on, majd megálltam, s lehunytam a szemem, hogy magam elé képzeljem a Pasarét özvegy fáit, a kerítésekre felszaladó orgonabokrokat.
Hiába éltem hónapok óta Párizsban, a csendes egyedüllétemet semmi nem zavarta meg. Pedig azért jöttem ide, hogy a megszégyenítőn unalmas polgári létem előtt megízleljem azt a világot, amelyről annyi igaztalan gonoszságot és túlszínezett ábrándot olvastam. De hiába éltem itt, csak díszleteket találtam, a múltam dülöngélő díszleteit, s leginkább romokat.
A nagynéném azt mondta, ha valaki ennyire búskomor, az öregnek született, s további élete ennek a vénülésnek szomorú aktusa.
Tehát idejöttem megfiatalodni és lerészegedni az élet csábító illataitól és ízeitől. Helyettük parfümöket találtam, melyek csak percekre kábítottak el, s utánuk fájdalmas volt az ébredés. És miközben becsukott szemmel kerestem a nagyvárosi zűrzavarban a kisvárosi nyugalmat, valaki váratlanul nekem ütközött, szinte fellökött. Megtántorodtam, de csak a kerítés rozsdás rácsait láttam magam előtt, majd az utca renyhe impresszióját a rozzant fák hosszú sorával.
Majd egy pillanattal később dühös szempár villant rám, melyhez egy kislányos női arc tartozott, s amely keskeny és formás vállak felett fordult vissza rám.
- Nem tud vigyázni! – kiáltott felém, majd a szempár eltűnt, s vele az arc is.
Csak mozdulatokat láttam, majd a járda keskeny hajlatát. Feleszméltem, mégsem vagyok Magyarországon, csak itt és egyedül. Elszégyelltem magam, hogy idejöttem, ahova senki nem hívott, miközben a régi életem hazarángat.
Ideje ennek véget vetni... Visszaindultam a Rue Abélard-ra, majd váratlanul futni kezdtem, s azzal sem törődtem, hogy a ruhám foltos lesz a felcsapódó sártól.
Mikor végre hazaértem, meglepve láttam, hogy Madame Durand a kapuban állt kövéren és izgatottan, s felém integet.
- Monsieur Paul! Monsieur Paul! – kiabálta felém izgatottan. – Egy fiatal hölgy kereste. És ezt hagyta itt magának.
A kövér ujjak közt fehér boríték villant.
- Adja már, Madame Durand! – kaptam felé hevesen.
- Csak akkor, ha zongorázik nekem, Monsieur Paul. Csak akkor! – felelte, és én azonnal megígértem neki, mielőtt teleköpködi a zakómat a félig megrágott almadarabkákkal, melyek az egész délután tartó almarágcsálás következményei voltak.
- Rendben, madame, délután eljátszom önnek az összes szerelmi álmot! Csak adja már ide azt az istenverte levelet!
Sértődött arccal nyomta a kezembe a borítékot, melyet a követelőzései közepette enyhén meggyűrt.
- Itt van, Monsieur, s nem kell érte zongoráznia! – felelte, s rám meresztette a szemét.
A kis udvarban állt egy kerti asztal négy fonott székkel. Szédelegve ültem le, s a levelet az asztalra hajítottam. Madame Durand egy ideig nézett a kapuból, majd megenyhült arckifejezéssel hozzám ügetett.
- Nem olvassa el a levelét, Monsieur?
- De, mindjárt. Csak nem érzem jól magam.
- Jó, addig várok – tátogta felém, és szoborszerű pózba merevedve bámulta minden mozdulatomat.
- Nem kell várnia! Egyébként sincs semmi dolga? – kérdeztem minden ingerültség nélkül.
- Nincs – felelte megelégedett hangon, majd valamiféle mosolyt erőltetett az arcára.
Ránéztem, s elnevettem magam, ahogy ott állt naiv csodálkozással és öszvér tekintettel, s mintha tőlem várná a csodát, melyet a saját életében sohasem tapasztalt meg.
- Legyen! – mondtam, s újból kézbevettem a borítékot.
Elegáns levélnek tűnt, szép, de gyorsan odavetett női írással megcímezve.
Nem is néztem meg a címzést, a betűk szinte táncoltak a nevem előtt. Paul D… Eddig jutottam, s már fel is nyitottam a diszkréten megrezzenő borítékot.
A szavakat már gondosabb kéz, de még mindig zaklatott szív formázta.

Drága Paul!

Már nem szeretem. Rég elmúltak azok az idők, mikor valami örömöt tudott kitépni a szívéből. De már annyira eltépkedte az életét, hogy nekem semmi nem maradt. Így én sem maradhatok melletted. (A halálos döfés előtt az ítéletvégrehajtó is tegezi az áldozatát.) Isten áldjon!

Elza

Kezembe veszem a borítékot, de csak most látom a címzést. Paul Drissarnak, Rue d’Orsel 8.
- Madame Durand!
- Igen, Monsieur Paul?
- Ne szórakozzon, Madame Durand! Inkább olvassa!
Szerencsétlen öregasszony betűzgetni kezdi a címsor feliratát.
Aztán elkerekedő szemmel rám néz.
- De maga nem is Paul Drissar!
- Erre akkor is rájöhetett volna, mikor átvette ezt a levelet.
- Paul, maga elolvasta más levelét! – sopánkodott Madame Durand, s az arca megtelt azzal az istenfélő pátosszal, melytől a templomban is viszolyogtam.
- Maga pedig átvett egy levelet, amely nem nekem szólt, majd addig erőszakoskodott, míg el nem olvastam.
Nem néztem a mellettem fujtató asszonyságra, váratlanul nem is érdekelt ez az egész história. Aztán eszembe jutott, hogy éppen ebbe a fiatal nőbe ütközhettem, aki a levelet személyesen hozta el ide, ahol semmiféle Paul Drissar nem lakott. Felkaptam a borítékot, majd a kertkapuig siettem. Még hallottam magam mögött a vénasszonyos rikácsolást:
- Most meg hova megy, Monsieur Paul! Hova ilyen tiszteletlenül?
De már nem törődtem vele, s a mögöttem nyikorogva becsapódó kertkapuval sem, hanem rohantam előre, a Place Pigalle irányába, hátha megtalálom ezt a lányt. Futás közben kerestem a szavakat, mellyel enyhíthetek az ismeretlen nő szigorán. És kerestem magamban az arcát, de alig láttam, talán fel sem ismerem. Egyébként is mi lesz Paul Drissarral?
Hirtelen kiértem a piacnegyedre. Csak kevesek ácsorogtak ott lustán és kevélyen, hisz már délután volt.
Egy olcsó kis kávéház teraszán is csak egy szemüveges és piszkos szakállú alak ücsörgött. Csak néhány öregasszonyt láttam, akik itt is, ott is alkudoztak néhány vásárossal.
Nem messze kis kápolna ácsorgott idegenül és elhanyagoltan egy kis utca fordulóján. Még soha nem láttam belülről, pedig sokszor járok errefelé. És itt lopták el tőlem madame Durand kerékpárját, itt a kápolna közvetlen közelében.
Ahogy ott forgolódom, egyszerre meglátom. Éppen a kápolnából lép ki. Hosszan nézem, ő az. Zöld szempár, fekete haj. Nem túl magas, mégis nagyon elegáns. Könnyed kék ingben van, a fejét oldalra fordítja. Hirtelen megfordul, most háttal áll nekem. Aztán elindul. Észbe kapok, s átfutok az utcán. Fékcsikorgás, majd üvöltés:
- Öngyilkos akarsz lenni, te barom!
Intek, majd tovább rohanok. Váratlanul valami nekem csapódik. Egy kerékpáros. Megfogom a kormányt, hogy keresztül ne gázoljon rajtam.
- Nem látsz a szemedtől! – kiabálja rám.
Középkorú, borotválatlan férfi. Fején svejci sapka, szájából fogpiszkáló lóg ki. Így is tud beszélni.
Nem várom meg a szitokáradatot, továbbrohanok. Közben keresem a lányt a tekintetemmel. Még nem jár messze, de így nem is láthatta a velem lezajlott utcai intermezzót.
Aztán mégis elveszítem.
Templom, vele szemben kávéház. Az asztalok diszkréten elfoglalják a járdát, emiatt a gyalogosok az autók közt elvegyülnek. A Rue Houdon sarkán keresem. Itt alig van néhány lézengő, mégsem látom. Szinte fuldoklom a forró délutánban. Hirtelen eszembe jut, hogy miért rohanok egy ismeretlen nő ismeretlen férfinek írt levelével.
Mit érdekel mások boldogtalansága! S talán a sors is azt várja tőlem, hogy a szemétbe dobjam ezt a levelet. Akár jótékonyan is beleszólhatok ennek a két franciának az életébe. Teátrális mozdulattal emelem fel a levelet, hogy összegyűrjem, s eldobjam.
- Nem tud vigyázni! – hallottam magam mellett.
Odafordulok, s nem más áll velem szemben, mint a titokzatos francia lány, aki miatt már kétszer majdnem elütöttek, aki miatt csapzottan és porosan rohangálok a hosszú utcákon.
- Maga az? Már megint? - néz rám a lány, s megvető fintor jelenik meg a szája szögletében.
Magyarázkodni akarok, de megelőz.
- Követ engem?
- Nem. Illetve mégis… - dadogom.
- Még egy ilyen egyszerű kérdésre sem tud felelni? – kérdezi, miközben bámulom.
Eszembe jut, hogy Pesten a nők nem állnak le vitázni, hanem egy lenéző pillantással ott hagynak. A franciák azonban veszekednek. Nem ékesszólón, mint az olaszok, hanem haragos eleganciával művelik mindezt.
- Egyáltalán, miféle levél van a kezében?
Nézi a levelet, de mielőtt a zsebembe gyűrném, felismeri.
- Ez hogy került magához?
Egészen elsápad. Szégyenérzet fut át az arcán.
- Ön adta oda a házvezetőnőmnek – mondom váratlanul, mert nem mondhatom el neki, hogy Madame Durand a főbérlőm, én pedig csak egy albérlő vagyok, annak is a szegényebb fajtája.
- Azonnal adja vissza! – mondja szemrehányón.
Szótlanul átnyújtom. Észreveszi, hogy a boríték fel van tépve, s a levél is sietve lett visszagyömöszölve a borítékba.
Nem merek a szemébe nézni.
Nem szól, csak megvetéssel elfordul.
- Várjon, kérem! – szólok remegő hangon.
Nem fordul meg, de nem is hagy magamra.
- Nem akarok magyarázkodni. Én ott lakom, ahova címezte ezt a levelet. A nevem is Paul, s a családnevem is D-vel kezdődik.
Egy aprót rándul a válla, s a fejét is oldalra fordítja. Épp annyira, hogy a fülbevalója szelíden ringatózni kezd. Milyen szép, jut eszembe, de igyekszem nem venni tudomást erről. Már szabadulni akartam Párizstól, Franciaországtól, s csak haza akartam menni. oda, ahol nem kell keresgélnem a szavakat. Belefáradtam a sóvárgásba, véget ért a menekülésem. És most mégis itt magyarázkodom valakinek, akit ma láttam először. Közben azt hazudozom, hogy mindez nem magyarázkodás.
- Azért rohantam ön után, hogy jóvátegyek olyasmit, amit el sem akartam követni…
- Ne folytassa! – vág a szavamba, s most felém fordul. – Adja ide, nincs más dolga vele!
Elakad a lélegzetem, ahogy szembefordul. A hajába belekap a Szajna felől idetántorgó szél, Szépen ívelt szemöldöke alatt zöld szempár néz rám csodálkozva. Orra finom vonalú, ahogy az ajka és az álla is. Formás melle nekifeszül a kék blúznak, mikor nagy levegőt vesz.
- Még sokáig bámul? – kérdezi teljes komolysággal.
- Excusez-moi! Là, ici sa lettre – felelem.
Nem veszi el azonnal tőlem. Hosszan a szemembe néz. Majd óvatosan mindkét kezét a kezemhez emeli. Egyikkel megfogja a kezem, a másikkal elveszi a levelet. Közben minden rezdülésemet megfigyeli. Zavarba jövök, érzem, ő is. Lehajtom a fejem, a földet bámulom.
Aztán a boríték kicsusszan az ujjaim közül, majd hallom a ruhájának suhanását. Mikor felemelem a fejem, csak a sietve távozó alakját látom.

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007