Vad orkánszerű eső zuhogott végig az utcákon, s hangos csattogással verte az ablakot. A háztető felborzolt cserepekkel reszketett, a szobákba lehallatszott, ahogy ropogtak a tetőgerendák. Néha felüvöltött a szél, ahogy a házak között átfújt.
Arra ébredtem, hogy fogja a kezem.
- Kiabáltál álmodban – suttogta.
Még mindig levegő után kapkodtam. A homlokomra tette a kezét.
- Lázas vagy…
- Nem vagyok, csak borzalmas volt…
- Mi? Mi volt borzalmas?
- Napok óta kínoz.
- Nyugodj meg! – mondta aggodalmaskodó hangon.
- Nincs már semmi bajom. Csak másodpercekig tartott – mondtam még mindig zihálva.
- Szenvedsz, én meg nem tudok segíteni…
- Nálad többet senki nem segített – feleltem, s újra átfutott rajtam a félelem, hogy miattam börtönbe is kerülhet.
Hideg kezét a homlokomra tette. Jóleső érzés volt, megnyugtatott.
- Köszönöm, hogy megmentettél.
- Nem kell köszönnöd – mondta csendes visszautasítással.
- Bajba kerülhetsz… Még most sem késő.
- Nincs mit vesztenem – felelte, s most láttam először az arcának lágy körvonalát, ahogy ritkulni kezdett a sötétség.
- Nem maradhatok. Soha nem bocsátanám meg magamnak…
- Misi, nincs szükségem erre az olcsó szentimentalizmusra.
Hallgattunk. Közénk vastagodott a csend.
- Megint Lonát emlegetted – mondta kisvártatva.
- Lonát? És anyámat: Apát, Öcsikét?
- Őket nem. Csak ezt a lányt.
Hallgattam, ő pedig elfordult. Aztán elkezdett halkan beszélni. Illett hozzá most a mély tónusú, érett női hang. Rég eltűnt az a szépséges kamaszlány, aki szerette megmutatni formás lábát, feszes mellét, gyönyörű vonalú napbarnított nyakát, sűrű fekete haját. Mára nő volt tele lemondással az arcában, kinek halk remegéssé vált a gyász a szemében. Most, ahogy ott ült az ágyamon, még most is szép volt, szebb, mint a legtöbb nő. Nappal illett hozzá a fekete ruha, mely egyszerre emelte ki fiatalos vékonyságát és érett nőiességét.
- Ő a nagy szerelem… Ugye?
- Nem tudom, már mi ő.
- De szeretted?
- Nem akarok erről az egészről beszélni – mondtam halk ingerültséggel.
Megrázta a fejét, mintha a szavaimat akarná lerázni az arcából és az egész testéből. Megsajnáltam.
- Imádtam. Mindent elveszítettem miatta – mondtam magam elé.
- S most őt okolod?
- Nem. Senkit. Még magamat sem. Azt sem tudom, mi van vele.
- Nem volt benn a börtönben?
- Még ezt sem tudom. Még az is lehet, hogy őt is…
- Nem. Ez nem vallana rájuk...
- Kikre?
- Az ávósokra. Nem csinálnak belőled mártírt meg népfelkelőt.
- Honnan ismered a gondolkodásukat?
- A férjem is kommunista volt. Sokat gondoltam rá. Mióta itt vagy, megtanultam gyűlölni. Miattad értettem meg az egész korábbi életemet. Minden napot végigelemeztem magamban. Minden szavát megjegyeztem. Ávós volt ő is. A legrohadtabb fajtából. Néha azt érzem, hogy sorsszerű, hogy meghaltak. Mindketten. A gyermekem, akinek egyetlen lélegzetvételéért odaadnám az életem és az üdvösségem…. Félek, hogy mi lett volna belőle. Mindent elkövettem, hogy ne legyen olyan, mint az apja. Azt akartam, hogy olyan legyen, mint te. Ne legyen okos vagy sikeres. Csak olyan jó, mint amilyen te voltál.
Most én próbáltam vigaszt adni, de lerázta magáról minden szavamat.
Aztán ismét hozzám fordult:
- Te nem ismered ezeket. Soha nem fogod megismerni, bármennyiszer is megvernek. Én… Én… rengeteget tudok róluk. Ne kérdezd, hogy honnan. Én tudom, hogy mi várna rád. Ismerem a módszereket. Téged most azért engedtek ki, hogy bármi miatt újra bevihessenek. Aztán jönnek a kihallgatások. A zsarolások, alkuk. Ha ellenállsz, szeretteidet a szemed előtt fogják kínozni.

Ahogy hallgattam, Péter jutott az eszembe. Mi lehet vele…? Mintha egy iszonyú álomból ébredtem volna. Péter… Megtanultam szeretni őt újra. Nem azzal a pajtáskodó szeretettel, amit az emberek barátságnak hisznek, hanem azzal, ami miatt pap akartam lenni. Másokért élni. S ha kell, meghalni.

- Te nem látsz engem. Naponta sírok. Nem számolom az órákat.  Úgy sírok, hogy véresre harapom az ajkam, hogy a szemem begyullad. Mert odaadtam a gyermekem üdvét azzal, hogy megszültem neki. Hogy a vére és a húsa az övé is volt…Mert a legnagyobb bűn, hogy ez az emberfajta szaporodott…
- Ne beszélj így! – mondtam neki, s megfogtam a kezét.
Hideg volt és nedves. Egész testében a felindultsága remegett végig.
A sötétben megvillantak a fogai, ahogy keserűn elhúzta a száját.
- Látod Misi, számon kérted rajtam a megértést, és ha most hallanád magad.
- Az ember üdvösségre teremtetett. A fiad is.
Egy ideig csendesen gondolkodott, majd nagyot sóhajtott.
- Ha pap lennél, nem hinném el neked. De ahogy ezt mondtad, legalább reménykedem valamiben, amiről azt sem tudom, hogy jó vagy rossz-e…
Kint csendesülni látszott a vihar. Már nem feszült meg az ablak a keretben, s a járdán álldogáló fák sem ordították vissza a vihar komor indulatát. Bent hideg volt, a kályha elcsendesült, a kihűlő falak dobbantak néha.
- De most te beszélj!– kérlelt vigasztaló hangon.
- Tudsz rólam mindent.
- Nem, Misi, nem tudok rólad semmit. Csak annyit, hogy más vagy. Néha félek tőled. Ahogy kisétálsz a konyhába, a lépteid is mások lesznek. Mintha gyűlölnél engem, s csak azért vagy itt…
- Azért vagyok itt… Nos, nem szabadna. Minél közelebb kerülsz, annál inkább azt érzem, hogy itt kell hagynom mindent – mondtam elrévedezve.
Kerestem újra magamban a régi karádi lányt, az állandóan vidám lényt, akit annyira szerettem régen.
- És ő? – kérdezett vissza.
Éreztem, hogy a szemembe néz. Arcába hajolt a hajnal első fénye.
- Mondtam már… Nem tudtom, hogy van-e ő, vagy csak illúzió volt az egész.
- Nincsenek illúziók. Téveszmék vannak – mondta lemondó csendességgel.
- Lehet. És ha igazad van, akkor mi változik?
- Minden, Misi, minden. Nagykorúvá válsz.
Hirtelen belegondoltam a sorsomba. Kinéztem az ablakon. Díszletszerűnek tűnt minden lent az utcán a fákkal, a néha megvillanó tócsákkal.
- Nekem már az is jövőnek számít, hogy holnap van-e mit ennem. Hogy ízlik-e a mai vacsora maradéka. Hogy szorít-e a férjed zakója.
- Látom, hogy mi a bajod. Szereted, de nem bízol benne. Nem mersz eljátszani azzal a gondolattal, hogy…
- Nem akarok semmiféle gondolattal eljátszani.
- Mit mondtak bent, Misi? Azt mondták, hogy megcsalt. Hogy összeállt valaki mással.
- Ezt mondták. Fényképeket is mutattak.
- Ne dőlj be nekik! Régi módszerük ez. Érzelmileg elbizonytalanodsz. És hibázol…
- Fáradt vagyok. Nem akarok ezekről beszélni. Szeretlek téged, de ezek nem tartoznak rád – mondtam kimerülten.
Halkan csukta be a szoba ajtaját. Az itteni életét ez a tartózkodó csendesség jellemezte.
Hosszan néztem még az ajtót, ahogy üvegén ott kaparásztak a hajnal első fényei.

Egyre nyomasztóbbá vált közöttünk a kapcsolat. Reggelinél nem szóltunk egymáshoz, kerültük egymás tekintetét. Azt éreztem, hogy meggyűlölt, de olyan erős volt benne valami ragaszkodásféle, hogy nem engedett el. Anyáskodott és uralkodott fölöttem. Én pedig nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Mindig délben főzött ebédet és vacsorát. Este egyre később jött haza. Aggódtam érte. Aztán ha ébren maradtam, hallottam, ahogy a kulcs kattan a zárban. Szép lassan átformálódott az életem. Későn feküdtem és későn keltem.
Próbáltam a rádión a Szabad Európát hallgatni, de itt nagyon erősen zavarták.
A Rajk-temetésről lehetett valamit hallani, hogy provokáció volt az egész, vagy talán demonstráció. A szavakat szétmorzsolták a zavaró jelek.
Akkor jött haza. Amikor meglátott, rám kiáltott:
- Megőrültél...? Ha valaki meghallja, ránk törik az ajtót.
- De ha egyedül hallgatod, az nem bűn.
- De te is itt vagy, s akkor már államrend ellen való izgatás. Téged még aznap este agyonvernek, én meg kapok nyolc évet.
- Nem tudják, hogy itt vagyok…
- Lehet, hogy nem… De az is lehet, hogy már napok óta figyelik a házat. Forrong az ország. Lengyelországból rettenetes dolgokat hallani…. Ezek a rohadékok egymást gyilkolják. Azt hiszed, mi ebben számítunk valamit?
- Akkor miért hagytak életben?
- Besúgónak. Azért figyeltek…
- De hiszen tudják, hogy úgysem…
- A szüleid révén eljutnak…
- Nem tudják őket megtörni…
- De igen… Veled… És téged velük…
Hallgattam, elgondolkodtam a szavain.
- És mi van, ha a te Lonád is benne van?
A nevének említésére felpattantam az ágyról.
- Köszönök mindent neked. Most elmegyek.
- Nem mehetsz! – felelte, s az ajtó elé állt.
- Nem tartóztathatsz!
- Ne kiabálj velem! – mondta elhalkuló hanggal. – Elárulsz mindkettőnket.
- Kitől akarsz megóvni? Ezektől a vörös pribékektől? Vagy a boldogságomtól?
- Önmagadtól…
- Önmagamtól. Tudod mit? Én meg tőled magamat!
Egy pillanatra kimerevült az arca, mintha egy fénykép lett volna. Megcsóválta a fejét. Aztán szomorún csak ennyit mondott:
- Mivé lettél…
Az ajtóban megfogta a vállam. Könnyedén lefejtettem magamról az ujjait.
- El kell engedned!
Egy pillanatra feljajdult, mert fájdalmat okoztam neki.
A lépcsőfordulónál láttam, ahogy arcába hulló haja alatt megcsillan az első könnye.
De mindez indulatosabbá tett.
Kiléptem a házból. A lépcsőház sötét volt és esteszagú. A falakon vonagló árnyak értek egymásba. Nyitva volt lenn a nagykapu, pedig már késő este volt.
Kint újból azt a részegséget éreztem, mint a szabadulásomkor.
Elindultam végig az utcán. Oldalra húzódtam, ahol az árnyas sötétség megóvott. Egyetlen érzés kavargott bennem, eljutni a Keleti pályaudvarig. Kihalt volt minden, éjfélre járt. Mindenfelé pocsolyák, letördelt ágak, elfeketedő levéltörmelék. Az égen felhők raja, a budai hegyek fölött a felhők rongyai, melybe a távoli házak belenőttek.  Egy pillanatra megtorpantam. Belém hasított az érzés, hogy mit teszek. Hiszen nincs nálam pénz. De majd felszállok egy tehervonatra. És ha elfognak? Mi lesz vele, velem, a családommal? Kerestem a kapaszkodókat. De mi lesz Lonával? Hiszen hazudtak róla, neki meg rólam. Elhagyott-e, vagy megerősített letartóztatásom, amely engem ennyire elgyengített. Mit tegyek? Istenem, mit tegyek az egész elhibázott életemmel?
Péter jutott eszembe. Miattam szenvedett, egyedül miattam. Ha önként is vállalta… Egyszerre lobbant belém az érzés: vissza.
Rohantam vissza az úton. A nadrágom teljesen átnedvesedett a felcsapódó sártól és víztől. Fázósan húztam össze magamon ezt a szűk kölcsönzakót.
Lassan újra csepegni kezdett az eső, s az újra felerősödő szél az arcomba vágta a hideg esőcseppeket.
Már közel jártam a háztömbhöz, mikor valaki megragadta a karomat, s magához rántott. Először nem láttam az arcát, a fekete csuklyája eltakarta az arcát.
- De jó, hogy megtaláltalak! – mondta, s egészen az egyik háztömb oldalához húzott.
Anci volt, ő jött utánam. Most ott álltunk egymással szemben.
- Mi történt? – kérdeztem a legiszonyúbb sejtésekkel a hangomban.
- Feljelentettek. Meghallották, hogy nem vagyok egyedül.
- Bocsáss meg….
- Nem kell bocsánatot kérned. Mindketten tudtuk…
- Ki volt az?
- Mindegy. Nem a nevek számítanak.
- És most mi lesz?
- Nem tudom, Misi. Nem tudom.
- Hazamegyünk anyámékhoz.
- Őket is veszélybe sodornánk.
- Akkor menjünk Egerbe! Talán valamelyik ismerősöm…
- Ne folytasd, a vasútállomáson elfognának.
- De miért történik mindez?
- Valamiért nagyon fontos vagy nekik. De mit számít már ez. Elvesztünk mindketten – mondta szomorún.
- Bocsáss meg nekem. Drága Anci, bocsáss meg mindezért….
Rám emelte a tekintetét. Mosolya telve volt aggodalommal, de a mosolya most erősebb volt. Végre újra kivirágzott az arcán.
- Nem kell folyton bocsánatot kérned. Nincs miért haragudnom rád. Nincs senkim és semmim rajtad kívül. Ha valamit elveszhettek, az te vagy – mondta, majd szégyellősen lehajtotta a fejét.
- Miért? Miért mondasz ilyeneket?
- Ha majd felnőttebb leszel, megérted – felelte.
Az égben lassú mordulásokkal újabb viharfelhők gyűltek.
- Eső lesz, valahova el kell mennünk. Át kell jutnunk Budára! Ott lakik az egyik kollégám.
- Ott keresnek először. Inkább menjünk el abba a templomba, amelynek a plébánosa válaszolt. A levele most is nálam van.
- Misi, éjfél is elmúlt már.
Keserűn elnevettem magam:
- A papok sohasem alszanak. Csak pihennek.
Belém karolt, úgy indultunk el csendesen és bujkálva a hosszúkás és füstös pesti utcákon.
Az ég megenyhült, az eső elállt. Hideg őszi zápor volt, mely elverte a reményünket.

- Atyám, miért? – tettem le a naplót.
- Miért? Mert az egyházat tele kellett tömni megalkuvó, zsarolható papokkal. Olyanokkal, akik látszólag megkérdőjelezhetetlenek. A legszentebbnek hitt ember mindig a legjobb kém.
- És pont a nagybátyámat?
- Ahogy mondottam. Ha valaki erdőt akar irtani, a legerősebb fákkal kezdi.
- De ő elhagyta az Egyházat.
- Nem, része volt még a bujdosásaiban is az Egyháznak. Ahogy te is. S tudták, minél tovább tart a menekülése, annál erősebb lesz.
Megcsóváltam a fejem. Nem értettem ezt a gondolkodást.
- Atyám, nem emlékszem már rá. Papként ismertem meg, nem volt olyan, mintha pap lett volna. Hamar félrehúzódott.
- Mindig ilyen volt. Nagyon szerette az embereket, de az Isten csendjéért még az embereket is otthagyta.
- És a vétkei? Csak vétkezett. Két nő… atyám.
- A mai kor olyan könnyen dobálózik a szavakkal. Kísértés, vétek, bűn, tagadás. Mind más, mindnek más az oka és következménye. Ti, maiak, nem érzitek a fogalmak közötti lelki finomságokat. És olyan könnyen ráhúzzátok emberekre vagy jelenségekre. Nem minden bűn, ami annak látszik. S a bűnre van bűnhődés, bocsánat, megtérés.
- A nagybátyám az egyik nő karjaiból a másikba fut.
- Még sok van hátra abból a naplóból.
Elnevette magát. Aztán elérzékenyült. Bort töltött nekem, majd magának. Elégedetten nézte, ahogy az itteni bor vörös teste szinte misztikus fényben derengett fel a pohárból.
- Tudod, fiam, a bort mindig Istentől jött dolognak tartották. Mi, katolikusok… de hiszen tudod… Benne van az ősi életszentség. A borban benne van a napfény, mely megérlelte a szőlőt. A szívet is így érleli a napfény.
- Miről beszél, atyám? Milyen napfény?
- Vidd le a bort a pincébe, s leviszed a napfényt a kövek alá.
- Nem értem…
- Majd egyszer megérted.
- Feladom… Nem akarom tovább olvasni…
- Nem akarod, vagy nem tudod?
- Mi a kettő közti különbség?
- Sok, fiam, sok. De igazad van. Hagyjunk a holnapnak is.
- Vissza kell utaznom! Előbb Lyonba… majd Párizsba.
- Ne menj még!
- Mi tarthatna vissza?
- A múltad.
- Semmi közöm ezekhez a történésekhez. Szépen írt a nagybátyám. Lehet, hogy jó költő is volt. De meghalt… A többi pedig mit számít?
- Hogy számít-e neked valamit? Ez rajtad múlik.
- Nem is kell, hogy számítson. S ha mégis? Nem változik meg tőle a világ. Az orosz most is itt van, Magyarország kommunista ország…
- Ti ott kint a nagy jódolgotokban semmit nem láttok onnan. Érzéketlenné váltatok. De nekünk itt…
Hirtelen elszürkült az arca. A szíve tájékához kapott.
- Jól van atyám? – kérdeztem ijedten.
- Jól… Nincs semmi bajom. Időnként rám tőr, de aztán elmúlik. Öreg vagyok, nekem is már csak múltam van.
- Pihenjen, atyám! Ne zaklassa fel magát. Az egész nem ér ennyit.
Azzal az asztalra dobtam a könyvecskét.
Nem szólt semmit, csak szomorún rám emelte a tekintetét. Először azt éreztem, mintha megrótt volna egyetlen szemvillanással. De aztán inkább jóságos szánalom rebbent a szemében.
- Menj csak, fiam. Menj nyugodtan! Nem kell aggódnod. Csak nézz még rám, mielőtt itt hagysz.
Bólintottam, majd kiléptem a plébániakertbe.
Harminc éve. Harminc évvel ezelőtt is így nézett vissza rá az égbolt, a kéklőn imbolygó zempléni hegyek. Ugyanúgy ősz volt akkor is. Érett, aranyfényű és boldogtalan…