2024. március 29. péntek,
Auguszta napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Smaragd és vér - 6. rész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Három vers Írországból – Pearse, MacDonagh és Plunkett: Élet és Halál

Ha az ember írországi verseket akar olvasni, meg kell küzdenie a bőség zavarával. Szebbnél szebb verseket találhatunk, lelkesítőket és elszomorítóakat, vidámakat és bánatosakat, mosolygósakat és keserűket, elgondolkoztatókat és egyszerűeket, olyanokat, amelyektől az ember elneveti magát, és olyanokat is, amelyektől elfacsarodik a szíve. Találni olyat, hogy imára kulcsolom a kezem, és olyat is, ami arra késztet, hogy kardot rántsak. Tulajdonképpen mindenfélét. A kitűnő költők száma is olyan nagy, hogy igen nehéz kiválasztani párat közülük.

Persze ez a pár fenti mondat szinte minden nemzet költészetére érvényes.


Három költő, három fantasztikus vers, három látásmód, három különböző stílus, és talán ezernyi érzés, hangulat és értelmezés. Hogy mi a közös bennük? Mind a három ír, költő, forradalmár és hazafi volt, mindegyiküket kivégezték a Húsvéti Felkelés után. És mindegyikük versében megjelenik a halál gondolata, felsejlik az előérzet – kinél erősebben, karakteresebben, kinél homályosabban. Mindegyik versben megjelenik így vagy úgy az élet, és megjelenik a halál. Élet és halál – smaragd és vér.

Az, hogy a smaragd, vagyis a zöld az életnek a színe, teljesen egyértelmű; az viszont talán kissé furcsának hathat, hogy a vérrel, a piros színnel kapcsolatban én a halálra asszociálok. Ám ne feledjük, hogy ebben az esetben a vér nem az erekben lüktető, éltető folyadék, hanem a kiontott vér, amely a halállal, méghozzá az erőszakos halállal egyenlő.

A verseket olvasva, utána nézve a keletkezés körülményeinek, az írók életének és a történelmi korszaknak, összehasonlítva egymással az írásokat akár szubjektív módon is, nagyon, de nagyon sok minden elárul mind a költőkről, mind az emberekről, az ír lélekről és gondolkodásmódról, és egyáltalán az egész akkori éráról.

Patrick Pearse: Az Utazó

Szomorúvá tett a világ szépsége,
E szépség, ami elmúlik majd;
Néha szívem örömtől reszketett,
Ha szökkenő mókust láttam a fán,
Vagy piros katicát a fűszálon,
Vagy kisnyulakat az esti mezőn
A lenyugvó nap fényében,
Vagy zöld dombot, hol árnyak sodródtak,
Csendes dombot, hol hegyi ember vetett,
S nemsoká arat; a Menny kapujához közel;
Vagy meztelen lábú gyerekeket a tenger
Homokján apálykor, vagy, ahogy játszanak
Connacht városkáinak utcáin,
Boldog és ifjú teremtmények.
Aztán a szívem azt mondta:
Elmúlnak mind,
Elmúlnak, változnak, meghalnak, s nem lesznek,
A fényes és zöld, boldog és ifjú teremtmények;
És továbbmentem utamon
Szomorúan. [1]

Patrick Pearse arcképe

Thomas MacDonagh: Egy hazafi költőről

Minden dala pár szó volt
Az örök dalban,
Hárfahangban fuldokolt,
Hosszan s hangosan.

Csak egy szó – ez volt, mit tett,
Egyedül kiáltva,
Éj-visszhang sem rezzent meg
Örömre, gyászra.

S borzongva halljuk a dalt,
A hárfa hallgat,
És tette visszhangzik majd,
Mikor felvirrad.
[2] 


Thomas MacDonagh arcképe

Joseph M. Plunkett: A sötét út

Utam durvább, mint a halál,
De a lábam el nem téved,
Sötétségben is rátalál,
Mivel az a legsötétebb.

Kár előtt akadály legyen,
Hogy lássuk, míg áll a világ 
A vérfoltot a kereszten, 
S Krisztus töviskoronáját;

De zárva lesz verem és ég
Az előtt, ki elveszt mindent,
Nincs neki nap, se sötétség,
Nem kap végest, se végtelent;

S ki egy kis virágban látja
A trónt s a harci szekeret,
Veszélyben lesz attól fogva
Örök éjben vakká lehet;

S ki meghallja egy kis névben
Ahogy az ég hétszer dörög,
Annak szíve lángként rebben
Pokol s menny kapui között.

Mert én láttam dicső tested,
A virágzó bot csodáját,

És arcodban a szépséget,
S benne Isten glóriáját,

És a dübörgést hallottam,
Dörgő jóslat zengte neved,
S lelkemből kiszabadultan
Felszálltak a vers-fellegek.

Én akartam sötétséget,
Magam járok sivár úton,
Ám harcolok, hogy a fényed
Kis szikrája megmaradjon.

S mikor itt kell, hogy hagyjalak,
Nehogy földbe zárd a lelked,
Fényes galamb, tárd ki szárnyad -
De utam a legsötétebb. [3]


Joseph M. Plunkett arcképe

Számos szempontból össze lehet vetni ezeket a verseket, és úgy gondolom, érdemes is összehasonlítani őket egymással, párhuzamokat, hasonlóságokat és különbségeket keresni bennük.

Talán ha a „fény és árnyék” motívummal kezdeném, az lenne a legszerencsésebb, hiszen ez a legszembeötlőbb, nekem legalábbis.

Mindhárom versben szerepel az élet és az elmúlás, ahogyan azt már fentebb említettem, de mindegyikben más szinten jelennek meg.

Számomra a legreménykedőbb hangvételű MacDonagh verse. A vers vége az, ami kifejezetten optimistán cseng, különösen az utolsó két sor:

„És tette visszhangzik majd,
Mikor felvirrad.”

Ez tisztán a remény, a bizakodás, sőt megkockáztatom: a bizonyosság hangja; hogy fennmaradnak a tettek és tovább él azokban a költő, „amikor felvirrad” – azaz amikor Írország végre szabad és független állam lesz.

Mi más lenne a magyarázat.

Érdekes adalék ehhez a vershez, hogy eredetileg nem ez volt a címe. MacDonagh még 1903-ban írta, akkor a „William Rooneynak” címet adta neki, ám tizenegy évvel később megváltoztatta a címet, hogy ne legyen annyira személyes jellegű, inkább általánosságban szóljon az emberekhez. Egyesek úgy gondolják, hogy ez egyfajta búcsúbeszéd, sírfelirat lehetett MacDonagh részéről, ám erősen kérdéses, hogy volt-e ilyen szándéka. [4]

Perarse verse lényegesen melankolikusabb, szomorúbb hangvételű: tele van lemondással, bánattal és belenyugvással.

A fény itt is megjelenik, főleg a zöld, - Írország színe – a vidámság, az élet szimbólumai, a kedves kis állatok, mint a katica, a mókus és a nyulak, a játszadozó gyermekek, sőt, maga az újjászületés is, - gondoljunk csak arra a csendes dombra, ahol a „hegyi ember vetett” – de mindez olyan módon jelenik meg, hogy még jobban felerősíti a szomorúságot, amit az ember akkor érez, amikor biztosan tudja, hogy mindezek a dolgok megváltoznak, elmúlnak, és előbb, vagy utóbb, de eltűnnek világunkból. Abból a világból, amit szeretünk, amit megszoktunk, amiben élünk.

Itt talán a beletörődés a legerősebb, még akkor is, ha egy egészen egyszerű kijelentő mondattal zárja a költő verset – mindenfajta felkiáltást, teátrális hangoskodást mellőzve:

„És továbbmentem utamon
Szomorúan.”

A három közül látszólag, vagy első olvasatra egyértelműen Plunkett verse a legsötétebb hangulatú, hiszen erre már maga a vers címe is utal, maga a szó – a még konkrétabb „halál” mellett – többször is megjelenik, végigvonul az egész költeményen.

Mindezek ellenére számomra mégsem annyira szomorú a hangvétele, mint Pearse verse. És semmiképpen sem lemondó, és sokkal kevésbé beletörődő. A remény itt markánsabban jelenik meg, mint Pearse versében, habár messze nem olyan reménykedő és bizakodó a hangnem és a szóhasználat, mint MacDonagh-é.

A legszembetűnőbb nekem ebből a szempontból a féltés, ami leginkább az utolsó versszakban jelenik meg. Aligha lehet mással magyarázni, mint Grace-hez fűződő szerelmével. Az egész utolsó versszak valószínűleg hozzá szól: bár ő, a költő elmúlik, eltávozik, de azt szeretné, ha nem lenne bezárva az a „galamb” – szárnyaljon csak tovább és éljen, mert ez a világ rendje.

Ha már a halálnál és az elmúlásnál tartunk, érdemes elgondolkozni azon, vajon készültek-e a halálra, esetleg előre látták-e, érezték-e sorsukat? Mindegyik költő viszonylag fiatal volt; noha Plunkett esetében érthető a sötét hangulat, (amely azonban, megjegyezném, egyáltalán nem jellemző költészetének egészére, mondhatni igen kevés versében jelenik meg a halál gondolata, ebben a formában legalábbis) hiszen gyógyíthatatlan tüdőbetegségével tisztában volt, kivégzése előtt nem sokkal csupán néhány hónapot jósoltak neki az orvosok.

Azonban az a fajta halál, amelyről Plunkett a versében ír, teljesen más. Ő megtalálja a Sötét Utat, el sem tévesztheti, mert az az út a legsötétebb – azaz feketébb minden másnál, ráadásul, azt az utat ő maga választotta: „Én akartam sötétséget, /
Magam járok sivár úton”
. Eredetiben és szó szerinti fordításban ez jobban érthető: „Now I have chosen in the dark / The desolate way to walk alone” (Most én választottam azt, hogy a sötétben egyedül járjam a sivár utat). Tehát ez mindenképpen egyfajta sors, amit nem kerülhetett el, amit ő saját maga választott, ismerve tetteit, tudva annak következményeit. Ám a remény mégis megjelenik, és ahogyan azt már említettem, a féltés és az óvó gondoskodás is – amely végül is erősebb kell, hogy legyen, mint a halál.

Talán csak Pearse-nél érzem az elmúlás miatti elhagyatottságot és szomorúságot; aki 37 évesen írta a versét, és ebben a korban azért még nem készül az ember – tudatosan legalábbis – a halálra. Hacsak nem látja előre a sorsát. Amikor megírta Az Utazó-t, javában zajlottak a Húsvéti Felkelés előkészületei, és lehetett akármilyen idealista is – szemben például a jóval racionálisabb Connollyval – azzal nyilvánvalóan ő is tisztában volt, hogyha elbuknak, akkor számukra nem lesz kegyelem.

MacDonagh esetében teljesen másként jelenik meg az elmúlás gondolata. Biztos vagyok benne, hogy ő is készen állt a halálra, elfogadta, mint elkerülhetetlent, de annyira mégsem várta, mégsem törődött bele, mint Pearse.

Amikor ezt a verset írta, még szó sem volt a Húsvéti Felkelésről, mindenesetre érdemes megjegyezni, hogy a vers utolsó sora megegyezik MacDonagh egy színjátékának címével: Amikor felvirrad (When the Dawn is Come). A darabot 1907-ben írta, egy évvel később mutatták be az Abbey Színházban. További érdekesség maga a színmű tartalma: hét ír felkelőt végeznek ki benne, akik fellázadtak a Brit zsarnokság ellen. És ez tulajdonképpen valóra is vált kilenc évvel később…

Különös, hogy maga a vallás, a hit, a kereszténység csak kettejüknél jelenik meg Pearse és Plunkett verseiben, méghozzá konkrét utalások formájában.

Pearse-nél megjelennek az újjászületés szimbólumai, méghozzá a vetésben és az aratásban, kiegészítve „A Menny kapujához közel” szavakkal. Plunkett többször is használ Bibliai utalásokat, tulajdonképpen hat versszakon át – tehát a vers nagy részében - ívelnek gondolatai hitével kapcsolatban.

Számos érzelmet említettem, amelyek megjelentek ezekben a versekben, ám egyet sehol sem találtam: és ez a félelem. Az nem jelent meg semmilyen formában. Mindegyik költő érezte valamilyen szinten, hogy mi vár rá, mindegyik tudta, hogy meg fog halni – méghozzá erőszakos halállal – és mindegyik vállalta a vértanúságot. Félni azonban egyik sem félt.

Azt hiszem, nyugodtan kijelenthetem, hogy Plunkett, Pearse és MacDonagh egyaránt kiérdemli az „írek Petőfije” címet. Annyi párhuzam található a mi nemzeti hősünk és költőnk, valamint a három forradalmár, a hazája szabadságáért életét adó, magas és nemes szinten író költő között, hogy a „tollal és karddal” egyaránt harcoló hősök palettáján mindegyikük méltó helyet kell, hogy kapjon. Nem csak írországi, de világviszonylatban is.

Petőfi Sándor sorai rájuk is illenek.

„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!

[…]

Ha majd minden rabszolga-nép
Jármát megunva síkra lép

[…]

 

Elharsogják kelettől nyúgatig,
S a zsarnokság velök megütközik:
Ott essem el én,
A harc mezején”

[…] [5]


 



[1] The Wayfarer.

[2] Of a Poet Patriot.

[3] The Dark Way

[4] Sara Goek: The Poetics of Cultural Nationalism

[5] Petőfi Sándor: Egy gondolat bánt engemet… (részlet)

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007