A magas kőfalba vágott kapu hirtelen kinyílott és egy ismerősöm lépet ki rajta a házigazda kíséretében. Ahogy meglátott intett, álljak meg. Megálltam és oda mentem hozzá. Valamilyen közös ügyünkkel kapcsolatban érdeklődött, s én válaszoltam neki, s ő elköszönt.
A kapu nyitva maradt, a házigazda csendben figyelte kettőnk beszélgetését. Mellette beláttam az ismerős udvarra, megláttam a pihenő asszonyt is. Széltől, naptól védett helyen volt felállítva a kényelmes nyugágy a bejárat közelében.
Elállt a szavam, alig tudtam egy köszönés félét kinyögni. Közben a férj az időjárásról kezdett fecsegni, majd áttért a politikára. Úgy látszik kiéhezett a beszélgetésre. Amikor pedig az egészségi állapotát kezdte taglalni, már alig figyelt a válaszaimra, elégnek bizonyult néhány „bizony-bizony”, vagy „nahát, igazán”.
Nyugodtam szemlélődhettem, s leshettem lopva a háziasszonyt. Micsoda gyönyörű nő volt!
A mára már megtört szemekben szikráját sem tudtam felfedezni a régi tűznek. Hegyi patakként csobogó kellemes hangját az idő nyűgös panasz áradattá torzította. Alig mertem ránézni, inkább az udvart pásztáztam szemeimmel. Ismertem minden zugát, bokrát. Az, semmit nem változott!
Az asszony úgy tekintett rám közömbösen, mint egy olyan idegenre, akit most lát életében először. A szavai is, amivel részt vett a beszélgetésben teljesen idegenül hangzottak, idegenhez intézve. Úgy hallatszottak a kába délutáni csendben, mint egy lehangolódott zongora fülsértő hangja.
Csak álltam ott le sem szállva a kerékpárról, egyik lábamat letéve a földre, s szorítottam a kormányt nekikeseredve. Az elillant évek nosztalgiája helyett mélységes fájdalom öntött el.
A férfit alig ismertem, külföldön dolgozott, s mikor hazatért, én eltűntem a környékről….
A groteszk helyzetet végre felismerve, búcsút vettem, olyasmit motyogva, hogy „minden jót”, meg „javulást, gyógyulást”.
Visszaültem a kerékpár nyergébe, és még megkérdeztem indulás előtt, merre találom a postát. Az ember kilépett a járdára, s úgy mutatta az irányt.
Indultam, de alig haladtam pár métert, mikor egy régi hang, amilyen az emlékeimben élt, utánam szólt csengőn-csobogón: „ott fordulj jobbra!”
Befordultam és döbbenten visszanéztem, de csak a bezárt kaput láttam már, és a magas kőkerítést.