2024. március 28. csütörtök,
Gedeon napja.
Kalendárium
Bejelentkezés
név:
jelszó:
Jegyezze meg a nevet és a jelszót ezen a gépen!

Beküldés
Kedves Látogató!
Ha írást szeretne beküldeni a szerkesztőségünkbe, kérjük, azt a bekuldes@aranylant.hu elektronikus levélcímen keresztül tegye. Bemutatkozó levelét - pár írásának kíséretében - is ezen a címen várjuk!
Keresés

tartalomban is keressen (több időt vehet igénybe) ha nem jelöli be csak a szerző nevében és a címben keres

Beállítás
Az Aranylant jelenleg 1024 képpont széles monitorra van optimalizálva.
1024
1280
Smaragd és vér - 8. rész
Megnyitás önálló lapon Hozzászólások, kritikák

Egyéni sorsok: Joseph M. Plunkett és Grace Gifford
2. rész: A kivégzés

Kilmainham fegyház, Stonebreaker udvar, Dublin, 1916. május 4., hajnali 4 és 4.30 között.

Drága Grace,

Ez csak egy kis levélke, amelyben szeretném elmondani, hogy szeretlek, de azért is írom, hogy elmondjam, mindent elkövettem, hogy találkozzunk és összeházasodjunk, ám ez nem volt lehetséges. Eltekintve attól, hogy nincs bennem megbánás. Hamarosan találkozunk. Úgy gondolom, helyesen cselekedtem, én nincs okom azt kívánni, bár ne tettem volna meg azt, amit megtettem. Te semmiképpen nem fogod tévesen megítélni tetteimet.

Mondd meg a rokonaimnak és a barátaimnak, hogy szeretem őket. Drága, drága gyermek, bárcsak együtt lehetnénk. Szeress mindig úgy, ahogyan én szeretlek. Bármit is teszel hátralévő időnkben, örömet szerzel vele. Elmondtam pár embernek, hogy azt szeretném, ha mindenem, amim csak van, a tiéd lenne.

Ez az utolsó kívánságom, így kérlek, legyen gondod rá.

Szeretlek xxxxxx Joe [1] 

Összeteszem a karom a fejem alatt. Párna az, jó puha, biztonságot adó párna. Alattam meg egy egyszerű szalmazsák, szürke és kopott pléddel. Az ember mindent megfigyel ilyenkor.

Így hallgatom a csendet; azt a csendet, amelyet „csendnek” hívnak itt a fegyházban. Egy kis csörtetés, egy kis mocorgás, jajongás, karcolások hangja a falon. Elmosódott suttogás a szomszéd cellákból. Néha ütemes koppanások, amikor a börtönőrök meg a katonák menetrend szerint járják a folyosókat. Amúgy meg tényleg csend van.

Tökéletes idő arra, hogy számot vessen az ember az életével.

Nem bántam meg semmit. SEMMIT! Azt tettem, amit tennem kellett. Nem is tehettem volna másként.

Csak ez az átkozott, fullasztó köhögés ne lenne… de pár óra, és vége lesz ennek is.

Furcsa gondolatok tolakodnak a fejemben… mi lett volna ha… mi lenne, ha… és ha nem tettem volna meg, akkor mi lenne…

Eh, mindegy. Hagyjuk ezt a mi-lett-volna-ha kezdetű mesét. Nem lesz itt semmiféle „ha”, meg „akkor talán.” Nincs értelme.

Ahogy az utolsó vacsorának sincs értelme. Minek. Megkaptam a vacsorám, azt, amire a legjobban vágytam: az esküvőt Grace-el. Megkaptam. Jóllaktam. Elégedett lehetek.

Összevissza szállnak a gondolataim így pár órával a sortűz előtt. Annyi minden van a fejemben, annyi minden van a szívemben… Milyen jó lenne megírni őket versben! Mennyi mindent tudnék most megírni… Mennyi mindent! De se toll, se papír, se idő. Most már az enyémek maradnak a gondolatok, a lelkembe záródnak az érzések, csak az én fülemnek szólnak a rímes sorok…

Fáj azért, be kell vallanom, fáj. Grace… Istenem, mit megtett értem ez a lány! Nem lány… már asszony. Az én asszonyom, az én feleségem. Holtomiglan, holtodiglan.

Hát inkább holtomiglan; hamarosan beteljesül a sorsom. És Grace velem lesz majd a Mennyországban.

Most már sokkal jobb. Megengedhetek magamnak egy sóhajt. Grace…

Mennyi lehet az idő… illetve pontosabban: mennyi időm lehet még hátra? Túl sok már nem. Pirkad.

Hát persze, megint más gondolatok. Fájni fog? Fogom egyáltalán érezni? Vajon hallom a lövéseket, érzem, ahogyan az ólomgolyók a testembe marnak? Jól céloznak-e, hamar vége lesz-e, vagy ott fogok még szenvedni a véres kövön perceken át, míg megadják a kegyelemlövést, vagy hagynak kínlódni?

Eh, micsoda felesleges gondolatok ezek is…

Jó élet volt ez. Jó, és szép; nem volt hosszú, de elégedett lehetek, azt hiszem. Megpróbáltuk, amit meg kellett próbálnunk, megtettük, amit más nem tett meg. Tudni fogják az emberek, hogy értük tettük! Igen, tudni fogják…

Emlékeznek rájuk majd örökké,
És élni is fognak mindörökké,
Beszélnek majd róluk örökké,
És hallunk róluk mindörökké.[2]

Emlékezni fognak ránk örökké…

Igen, így lesz ez jó. Így kellett ennek történnie.

Hirtelen kulcszörgés, lánccsörgés, kattan a zár, és belép két szuronyos angol katona.

- Na, kelljen fel, Plunkett. Itt az idő.

Hát eljött az idő… eljött az időm. Lassan feltápászkodom a priccsről – azért rohanni nem fogok – és szépen elindulok a katonák felé. Előrenyújtom a kezem, hadd bilincseljék meg. Minek ellenkezni, semmi értelme.

Valahogy annyira nyugodt vagyok. Nyugodt. És béke van bennem. Meg büszkeség. Alacsonyabb vagyok ezeknél a katonáknál, de mintha óriás lennék közöttük: lenézek rájuk a magasból. Igen… lenézek rájuk és lenézem őket.

- Mozogjunk – mordul az egyik hangja kelletlenül.

Kíváncsi vagyok, vajon egyedül nézek-e szembe a puskacsövekkel, vagy lesznek sorstársaim is, akikkel együtt halok ma meg.

Á, igen. Willie Pearse, szegény, és Michael O’Hanrahan… meg Ed Daly… itt hozzák őket is. Hát osztozunk egymás sorsában. Osztozunk a büszkeségben, osztozunk a dicsőségben és végül osztozunk a halálban is.

De mi akkor is tovább élünk. Ezek meg… kik ezek... Csak úgy fognak rájuk emlékezni, hogy a „Ott mennek a pribékek, nézd, a gyáva kutyák, akik a kivégzőhelyre vitték Plunkettékat!”

Felállítanak minket a fal előtt. Nem kell a kendő! Hagyjanak engem a kendővel. Látom én amúgy is a kis, fekete lyukakat, a gyáva és rettegő hatalom lyukait; még most is meg-megremegnek. Minek kössék be a szemem…

És érzem, meg kell szólalnom.

„Boldog vagyok, hogy Isten dicsőségéért és Írország becsületéért halhatok meg!” [3]

… szembenézek azokkal a fekete kis lyukakkal, aztán egy csattanó, roppanó hang és…

Aztán a nagy semmi.

[…]

Illetve mégis. Kimondhatatlan fény és ragyogás.

Tovább fogok élni. Tovább.

A víz fehér hulláma,
A fán arany levelek,
Akár Mananan leánya
A tengerből feljöttek.

A zöld hajtás és a virág,
A haboknak gyümölcse,
Tenger-otthonuk elhagyták,
Nem rejti sötét mélye.

Hívtátok őt és előbújt,
Világ szelei fújtak,
Mikor az érett gyümölcs hullt,
S a virágok kinyíltak.

Előjött, mikor sírtatok,
Ó, föld teremtményei,
Zenét adtak s boldogságot
Sóhajotok hangjai.

Siratódalra érkezett,
Kik végzetről álmodtok,
Alusztok, s új álmotok lett,
Fényetek s virágotok. [4]

A Húsvéti Felkelés kivégzett vezetőinek emléktáblája


 



[1] Joseph M. Plunkett utolsó levele Grace-hez, amelyet még a csata során írt.

[2] W.B. Yeats: Cathleen ni Houlihan (Részlet).

[3] Joseph M. Plunkett utolsó szavai.

[4] Joseph M. Plunkett: Fehér hullámok a vízen (White Waves on the Water). 

Kedves Olvasó! Az íráshoz csak regisztrált, és bejelentkezett tagok írhatnak hozzászólást!

Könyvajánló
Hét Krajcár Kiadó
vé vé vé (pont) mys (pont) hu - 2007