Az évszakhoz képest meglehetősen langyos januári napok egyikének kora délelőttjén Kutas Albert kényelmes léptekkel sétált a parkon át. Friss levegőre vágyott, ezért az imént egy megállóval előbb leszállt a buszról, minthogy azt általában szokta, mert úgy döntött, az utolsó néhány száz métert, kisebb kerülővel és gyalogosan teszi meg a házig, ahol lakik. Az utóbbi hetekben az eget folyamatosan uraló szürkeséget végre valahára felszaggatta a rég látott napsugarak élénk serege, mely bár már-már bántóan vakította az efféle fényes látványtól elszokott szemet, ellenben az ember lelkét szinte simogatta, hangulatát javította, jobb kedvre derítette. Biztosan ennek volt köszönhető, hogy a vártnál többen, mondhatni, meglehetősen sokan időztek a csontos fák és a valamiféle barna szomorúsággal gubbasztó padok között, a karcossá komorodott bokrok szegélyezte itt-ott sárfoltos gyepen és az azt számtalan irányban keresztülszelő piszkos, nyirkos járdákon.
Ha mindezt előre látta volna, dacára a csalogató időjárási körülményeknek, nem ezt az utat választja, de elszámolta magát. Lakása nappalijának ablakából pontosan oda látott, ahol most hazafelé igyekezett; és az elmúlt napokban szinte kihalt volt a park. Tévedett, így sietősebbre fogta lépteit. Nem szerette az embereket, egy ideje már nem.
Az ötvenes évei vége felé járt, fizikailag elfogadható, szellemileg pedig jónak nevezhető állapotban, de lelkében olyan méretű és mélységű keserűség lakozott, mely rátelepedve a mindennapjaira teljesen más emberré tette őt, mint volt egykoron. Mindezt ő maga is tisztán látta, tudta, és sokat is merengett ezen. Megbántani nem akart senkit, ezért került minden olyan találkozást, amelyiknél a legkisebb esély mutatkozott arra, hogy el is kerülhető.
Ekkor termett előtte szinte a semmiből a kislány.
- Bácsi, bácsi! Te nyomozó vagy? Segítesz? Angyalat elveszett, megkeressük? – hadarta, miközben a kezével megfogta Albert kabátjának alsó szegélyét.
- Ki az az Angyalat? – kérdezte meglepetten.
- Jaj, bocsánat! – lihegte a loholva odaérő fiatalasszony. - Angyalat, egy plüss angyalka, de ő így hívja. Elhagytuk. Talán itt a parkban esett ki tegnap a hátizsákból, azóta azt keresi – adott magyarázatot az anyuka. - De Emília így nem rohanunk oda senkihez! – fordult a lánya felé és fogta meg annak kezét.
- De a bácsi nyomozó – jelentette ki határozottan a kicsi.
- Honnan veszed ezt? – nézett a gyermekre Albert
- Az előbb kérdeztelek és nem mondtad, hogy nem vagy az. És a kabátod, meg a sálad, meg a kesztyűd is olyan, láttalak a múltkor egy mesében.
Albert zavarba jött, nem is értette, miért. Furcsa, szokatlan, de jóleső érzés volt a kislány szemébe nézni. A mellkasában különös nyomást érzett, a karjai, akárha zsibbadni kezdtek volna, mindemellett úgy érzékelte, enyhe szédülés kerülgeti.
- Igen, szoktam nyomozni, majd keresem, megígérem, de most mennem kell – válaszolt feltűnő gyorsasággal, és már indult is otthagyva a kislányt és az anyukát.
Nem viselkedett volna mindig így, sőt…
Hat évvel ezelőtt, szintúgy, mint most, az év elején, kiderült, hogy a rák a felesége tüdejébe akasztotta kampós, gyilkos ollóit és semmiféle kezelés ellenére sem akarta elengedni azt. Kegyetlen, végtelen hosszúságúnak tűnő és teljes emberi mivoltát próbára tevő időszakot élt meg akkor. A betegség elleni harcra fordította az összes erejét és figyelmét, így minden- és mindenki más jelentéktelenné, érdektelenné vált a számára. Azokban az időkben végül szinte már csak azokkal állt szóba, akik valamiféle újabb gyógymódot, csodaszert, vagy egy másik kivételes képességű orvos nevét ejtették ki a szájukon. Akármibe belekapaszkodott, amiben egy hajszálnyi reménydarabka csillanását vélte felfedezni.
A fia nem sokkal a betegség felfedezése előtt esett szerelembe, és az ismerkedés utáni második hónapban már oda is költözött a tőlük majd’ kétszáz kilóméternyi távolságra élő lányhoz, így jelenlétével nemigen segítette, támogatta őket ebben az iszonyú küzdelemben. Leginkább a telefont használta a kapcsolattartásra, amelyről Jánosnak megvolt a nem éppen mindig szalonképes véleménye. Személyesen csupán kétszer jöttek el abban az évben. A második alkalommal, nyár végén, amikor már látszott a jövendőbeli menyecskén, hogy állapotos. Az esküvőre, melyet az ősz derekán tartottak, a felesége egyre romló állapota végett nem tudtak elutazni. Az unoka decemberben született, két nappal karácsony előtt.
Adél állapotának romlása ekkortájt kezdett igazán felgyorsulni. Végső stádium, áttét, ilyen és ehhez hasonló kifejezések hangzottak el egyre gyakrabban az orvosokkal folytatatott beszélgetések alkalmával, de még a következő év tavaszán is voltak tiszta napok, olykor olyanok is, mintha csak egy komolyabb náthával viaskodó asszony feküdne az ágyban. Adél mindenképpen szerette volna látni a kis unokáját, Ziát.
Albert többször is kétségbeesve telefonált, kérlelte a fiát, aki kissé hebegve közölte, hogy miután átbeszélték ezt a lehetőséget a feleségével, Alizzal, arra jutottak, hogy a gyermek lelkivilágának nem tenne jót, sőt egyenesen ártana, ha ilyen korban ennyire közel kerülne egy halál közeli állapothoz, és nemet mondott a kérésre. Ezt a beszélgetést még számtalan követte, melyek mindegyikét János kezdeményezte, és amelyekben hol győzködött, hol kérlelt, légvégül pedig vádlóan és talán a kelleténél haragosabban és hangosabban ordibált, de mindhiába, Adél sohasem látta életében az unokáját.
Adél a halála előtti utolsó hónapban már csak egyetlen egyszer volt önmaga. Albert ott ült mellette, fogta a vékonykára soványodott kezet, nézte azt a szempárt, amelyikben annak előtte annyi, de annyi élet lángolt lobogva, hogy a fél világot be lehetett volna világítani vele, de most csak valami halvány, sápadt alig-fény pislákolt benne, ám egyszer, még utoljára mégis felcsillant valami derengésféle.
- Nem lehetnek ott, Albert! Nem akarom!
- Tessék? – kérdezte a férj, akit meglepett, hogy a felesége megszólalt.
- Ne engedd, hogy a Gergőék ott legyenek a temetésemen, ha az életben nem… Ígérd meg, különben…
Május végén ment el. Albert eleget tett a felesége akaratának. Azóta a fia nem keresi őt, az unokája felől nem hall semmit. Van, hogy előveszi a mobiltelefonját, hívná őket, de akkor eszébe jut a felesége könyörgő tekintete, a fülébe pedig felhangzik a kicsöngés után rögtön megszólaló foglalt jelzés megalázó, szívet, lelket döfködő hangja.
Végtelenül megkönnyebbült, mikor végre magára csukta a lakása ajtaját. Töltött magának egy pohár ásványvizet, leült vele a konyhaasztalhoz, megitta, majd hangos zokogásba kezdett. Nem tudta kiűzni a fejéből a kislány őszinte, színtiszta, és egyben segítséget kérő tekintetét, a szavakat és azt a bizalmat, amit abból a néhány mondatból hallott ki, amelyek egy talán négyéves gyermek szájából hangzottak el. Mintha váratlanul felparázslott volna újra egy réges-rég kihűltnek hitt fekete, szinte már elszenesedett fadarab, mintha újra előtűnt volna az az út, amelyiket végig járni szánt számára a sors. Tudta, hogy van olyan, ami ha elveszett, ugyanabban a formában semmivel sem pótolható. Nem hitte azt, hogy az élet egy sarki kereskedés, ahol az adok-kapok osztályon egy patikamérleg segítségével mérik tökéletesen egyforma arányban a különböző előjelű portékákat, de megviláglott benne, hogy a veszteségekre nem az általuk okozta szomorúságba, haragba való belekeseredés a helyes felelet, hanem az ezekre fentről érkező jelek és válaszok észrevétele, azok megélése, mert csak így lehet tovább, mert az életnek csak így van értelme.
Még aznap délután visszament a parkba. Benézett minden bokor alá, felemelte a szemetesedények tetejét. Egyórányi hasztalan keresgélés után lett figyelmes a tacskóját szaladgáltató kamaszra. Amint közelebb ért hozzájuk, mindjárt észrevette a srác kezében lévő megrágcsált, sebesült, de még jól felismerhető angyal babát, amit éppen újra elhajítani készült a lábánál türelmetlenül toporgó kutyájának legnagyobb örömére.
- Szervusz! Várj egy pillanatot, légy szíves, még ne dobd el! – szólította meg a kissé meglepett fiút. – Itt találtad a parkban az angyalt?
- Jónapot! Nem én, hanem Zsömi. Egyszer csak kijött vele onnan a bokrok közül – nézett oldal irányba a srác. – Mire a kezembe került, már jól megdolgozta. Elszakadt, hiányzott az egyik lába és egy szárnya is.
- Értem. Egy kislány nagyon kereste ma délelőtt. Megnézném, közelebbről, ha megmutatod.
- Nagyon sajnálom, tessék, visszaadom.
- Nem, nem szükséges, csak megnézem.
Mivel már pontosan tudta, hogy milyen volt az angyal, hamar megtalálta az interneten azt a boltot, ahol vásárolhat egy ugyanolyat.
Másnap a reggeli után, melegebben öltözve, mint szokott, a kabátja zsebében Angyalattal lesétált a parkba. Mintha mázsás kövektől szabadult volna meg, még mozogni is más volt, mint ennek előtte. Lelkében szétáradó örömöt, valami rég nem tapasztalt melegséget érzett. Nagyon várta, hogy újra találkozzon a kislánnyal.
|
Nyitólap
[háttérzene kikapcsolása]
Tartalomjegyzék
Publicisztika
