Kezembe veszem, mint szent ereklyét,
mit oly kevés értő ölelhet át,
hová igazságok virágozták
a Zenét, világok magányát, az Istent,
kit nélküled nem is hittem,
szent halottja e kopott földnek.
Hiába vetették őrjöngő ordasok közé
szent magyar álmait, Ő volt és lesz, ki sohasem vét,
s ahogy hull,
az Isten köti eggyé, mint a kévét,
és még most is zajong felette egy iderohadt nép,
melynek irigység szűköl szűk szívében;
de Ő még holtában is tűr,
míg homlokán a csillagtalan űr
veti fel a megalázott tömeg fény-hitét, -
bús sokaság, kiket ellep a veríték,-
hová dobjátok kebletek egykedvűn
verdeső húsát, mely az Időnek
romlatag étek,
s órákkal méri a létet,
s nem hallja, hogyan veri el az élet
szelíd ütemét.
Egykor Neki,
az Anyaméh templomában ünnepet hirdetett
az Egyedüli Üdvözítő…
                       
Akartad-e Uram, hogy szentté
nőjön választott magzatod?
Életet tanult, látta a mennyeket,
partitúrák ezreivel
hímezte tele büszke szellemét,
kardinálisok borultak lábai elé,
s nem volt olyan úr,
ki nem görnyedt volna hatalma alá.

Mintha látnám gyermekségét,
tüzes szemmel izzó alázatát,
kit nem értettek azok,
kik ujjának sebes vágtájában
napégette puszták fehér lovainak viharait lesték;
nem látták az Istenbe növő szívét;
tapsra hízott tenyerek közt vihogó majmok
kitépték anyaföldje szép markából,
hogy alamizsnaként osztogassák
egy szikes szívű Európának,
s Ő, a legnemesebb,
felszántatlan keblek földjébe ontotta önmagát.
                      
Aggkorában úgy enyhült meg szelleme,
mint óriás vulkánok
hamuvá őszült szép feje,
melyek mélyén iszonyú világok kohója
feszült a végzet lepkeszárnyfalának.
Feledhetem-e drága fejet,
melyben bús magyar álmok
hallgatag őszei gyúltak az égre,
s a szép haza vágya
verte a lelkét szívszakadásig?