Már egy ideje üres vagyok,
nem piszmognak bennem szavak,
sem lágyító dallamok,
nem kotor lelkemben a múlt,
eltévedt emlékek után,
függök a semmiben, mint az elavult,
ócska bádogtrombitám.

Mintha saját testemen kívül lebegnék,
egy félhold sarlóra akasztva,
s az elejtett léptek léptéke még,
a magány térképén matatva,
délköröket húzna velem,
Greenwichtől keletre,
a bágyadt, lágy tavaszra.