Némák

 


 


 


 


Elül a zöngés a szóban.
Elhallgat a bú gregorián hangsora.
Kályhába bújt kósza szél sipegésén
nem mereng el éji kaloda.


Tolvaj neszeket nem ejt a tüdő,
éh nem kaparász a gyomor falán,
tétlen kézben íz nem ropog, toll sem fog,
csak a csend - jaj, égető csalán.


Óra nem lüktet osztott időt,
lábujjon szökik összes elektronja,
míg a zsebre vágott negyven évem
régóta a süketséget ontja.


És mindig hittem, hogy bűnöm nem volt soha,
talán titkom is csak alig,
ha elmesélném minden nyaram,
ki sem tartana éjféltől hajnalig.


Tagadjam? Nem kerestem, s nem találtam,
ajtóm menedéken állt őrt lám!
Nem hallottam meg azt aki szólt,
kivált, ha csendes volt. Bocsáss meg, apám!