Édesanyám imakönyve


A Tisza felől álmosító meleg levegőt hozott a szél. A város egyre erősödő zajokkal ébredezett, villamos dübörgött végig a körúton, majd a Dóm harangja kondult, s a kis utcák megteltek a tavaszi reggelek üde békéjével.
Az ablakokban, mint parányi vörös tűzijáték, apró robbanásokkal nyiladoztak a múlongó április virágai, s a reggeli fények fehérre meszelték a komor és széles kedvű polgárházak falait.
Az utak és a terek tele voltak rohanó emberekkel, ahogyan az utcák lomhán döcögő autókkal. Egy park szobrai között matrózruhás kisfiú szaladozott, apró feje szőkén villant, ahogy előbújt a Kossuth-szobor talapzata mellől. A padok közt hajlott hátú öreg sántikált, botjával a fűben kotorgált, majd levette ócska szemüvegét, lompos kabátjának zsebébe nyúlt, hogy megtörölje a homlokát.
Április vége volt, minden pillanatban ott ragyogott a szent megújulás kegyelme a parkok fehérlő virágszigetei közt, egészen a dünnyögő méh dongásától a folyón imbolygó hajók mormogásáig.

A temetőtől jöttem végig, mely régen a város széle volt. Egykor még a régi kegyesrendi templom tornya bólogatott arrafelé, s közben öregesen így vigasztalt: „Ne sírj, kisfiú, az ott az Isten kertje, melyben boldogok az odaérők”.
De én sírtam azzal a kamaszos sírással, mely egyszerre volt komikus és szánandó a majdani jövőből visszatekintve.
Egy pillanatra belekapaszkodtam a lompos temetőkert hosszan elnyúló kovácsoltvas falába, majd ellöktem magam, s megindultam a kórház felé.

Felszáradó szemmel mentem végig az Ősz utcán, s közben a nőket néztem, a magas, anyaszépségű asszonyokat, akik könnyed mozdulatokkal sétáltak, mentek, rohantak végig a kis utcákból a széles körutakba ájuló házsorok között.
Egyik sem volt olyan, mint az én édesanyám. Mert az én szülőm csak egy alacsony és megtört asszonyka volt mesekönyvszerű szép arccal, örökkön nevető szemmel, de hajlott háttal, kopott és apró kézzel, ijedt kismadárka rebbenésekkel. Soha nem volt meg benne ez az izgatón izmos asszonyi szépség, inkább amolyan nagyra nőtt kislányka maradt egész rövid életében, gyermeki copfjával, gyerekesen bágyadt hangjával, melyen olyan szépen szóltak a mesék, mintha azokat csupa ölébe ejtett kezű, álmodozó kislány muzsikálta volna szét a világba.

A villamos végigrohant a nagykörúton, s egész testemen végigfutott az a remegés, mellyel megremegtek a járdák, a közeli utcák, s a komor házak között a számkivetettségükben búsongó fák. Aztán már el is kapott, s vitt, vitt a Klinikák felé hangos robajjal, csilingeléssel, miközben ember és jármű rebbent szét előtte. Aztán feltűnt a Tisza pasztellkék sávja, melyre rárogyott az egész végtelen ég beszippantva a messzi házak végtelen raját, a nyúlánk templomtornyokat a messzeségbe ellebegő hidat és hajókat…

Mikor leszálltam a Kórház hatalmas tömbszerű épülete előtt, még hosszan kellett a part felé vezető úton mennem. Aztán kapu, majd ajtók nyíltak előttem, hosszú folyosó imbolygott a lépteim alatt, s én végre elérkezetem a kicsiny, háromágyas kórteremhez.
Csend volt és félhomály. Szinte semmi sem jutott el a felnőtté izmosodó tavasz harsányságából, illatmámorából. Csak a szürke függöny libbent meg néha, mintha a szoba hosszú és mély lélegzetet vett volna. És mindenütt azaz émelyítő kórházillat lázongott bele az ábrándos ragyogásba, melytől undorodtam.
Két ágy az ablakkal párhuzamosan, egy az ablakkal szemben állt. Azon feküdt az édesanyám. Leültem mellé, kerestem a kezét. Még aludt, a paplan felette alig mozdult. Megérintettem a kezét, meleg volt, a szürke lázaktól megdagadt erei szétfutottak az apró kézen.
Hirtelen megmozdult. Szeme lassan nyílt fel, egy pillanatig elrévedezetett. Aztán megismert. Mosolyra húzódott a szája.
Csak most láttam, hogy egész teste derékszögben meghajlott, ahogy a fájdalom összerándította a vállat és a törzset. De a betegségtől árnyékos arca most is szép volt, mosolya is úgy rebbent, mint azokban a régi gyermekkacagásos időkben.
- Hát itt vagy, kicsim – mondta megelégedetten.
- Itt vagyok, édesanya – mondtam elszorult szívvel.
Most olyan apró volt, ahogy eszembe jutottak azok a hatalmas és erős asszonyok az utcán, vagy azok a magas és vékony, könnyed szökellésű lányok a belvárosi forgatagban.
- Olyan jó, hogy itt vagy – mondta erőtlenül, és felemelte a kezét, hogy megérintse az arcomat. Ujjaim visszaölelték mozdulatát.
- Édesanya, ne erőltesd meg magad! Még olyan gyenge lehetsz.
- Kicsim, arra mindig lesz erőm, hogy megsimítsam az arcodat.
Sírni lett volna kedvem, de inkább elnéztem a szoba végébe, ahol egy rozsdás háromlábú asztalkán fehér lavór világított.
- Elhoztad? – kérdezte édesanyám még mindig mosolyogva, pedig még a mosolya is fájdalmas erőfeszítés volt.
- Micsodát? – kérdeztem vissza,
- A kis imakönyvet. Tudod, megígértettem veled – mondta, s lehunyta a szemét.
- Ja, igen, a kis imakönyvet – mondtam bele a semmibe. - Elhozom még ma – mondtam keserűn.
- Jó lesz holnap is – mondta édesanyám, csak nincs túl sok holnapom.
Félrefordította a fejét. Most olyan volt, mint a régi kegyesrendi templom mellékoltárán lévő Mária-kép. Az alázat vonalai rajzolták meg minden vonását…
- Visszajövök délután, most már nem felejtem el – mondtam, de nem most nem válaszolt.
Egy pillanatra elaludhatott. Aztán megmoccant, a feje lassan mozdult.
- Hát itt vagy még? Itt vagy a te rossz, beteg anyádnál…
- Persze hogy itt vagyok, édesanya – mondtam.
Milyen jó lenne most megölelni, gondoltam magamban, de tudtam, ha megmozdítom, talán még eszméletét is vesztheti a fájdalomtól.
Eszembe jutott, hogy amikor egyszer elvitték, hogyan jajveszékelt. Bábként lógott összetöredezett, apró teste a műtősfiú vaskos karján.
- Vissza tudsz jönni délután is?- sóhajtotta felém, majd feje ismét oldalra fordult.
Kicsiny keze most hirtelen elengedett, de ott maradt az én kezem között engedelmesen. Lassan visszahanyatlott az egész teste, talán a görcs is adott neki egy parányi békét, mert arcán kegyes megnyugvássá enyhültek a ráncok.

Szaladt velem a villamos végig a körúton, s velem szaladtak a környező házak. Némelyik méltósággal lépkedett végig, az apró kis házak rakoncátlanul futottak velem, ahogy az üvegnek szorítottam az arcom.
Mikor hazaértem, keresni kezdtem a kis imakönyvet. A kis asztalom nem volt, a nagyszoba könyves szekrényén sem. A nagy asztalon verses kötetek is voltak néhány elmosatlan tányér mellett. Ott sem volt. Aztán eszembe jutott, hogy mikor elvitték, a mentőorvos az ujjai közül kihulló kis könyvecskét a telefonos asztalra tette. Azóta is ott volt. Fekete, lúdbőrös borítású könyv volt nyúlánk, aranyszínű kereszttel.
Megnyugodva ültem le, egy pillanatra belelapoztam. A fényképem volt a könyvjelző. Latin textus hullámzott előttem, másik oldalon ennek a magyar fordítása.

Délután lett. Messze már az apró tornyú házak sziluettje sötétült bele a felpuffadt felhők elomló aranyába.
Kinéztem az ablakon. A kerítés is hosszú, lobogó árnyat vetett a fűbe, s a fák is megborzongtak, amint a Tisza felől hűvösebb levegőt fújt erre a szél.
Indultam. Már április van, s mégis milyen hamar fárad meg a világ, gondoltam magamba, ahogy átszaladtam az üszkös falú lépcsőházon.
Kiértem az utcára, de most olyan selymesnek tűnt a szél érintése. Megszorítottam az imakönyvet. Megvan, nem feledkeztem meg róla. Édesanya örülni fog neki. Csak ne mondta volna, hogy nincs sok holnapja.
Elindultam a körút felé. Nem messze tőlem egy antikvárium éppen zárni készült. Megálltam előtte egy pillanatra. Az ablakon keresztül ódon könyvek bámultak vissza rám.
- Ákár valamit, fiatalember? - kérdezte a hajlott hátú öregúr.
A vén, zsidó antikvárius, jutott az eszembe, akit mindenki Mózesnek csúfolt. Róth Miksának hívták, s még ma is látom borzas, ősz szakállát, alázatos mozdulatait.
Hunyorogva nézett rám, a hogy a házak között megpattanó fények az arcába hullnak.
- Nem, nem, semmi – feleltem dadogva, de aztán előreléptem. – Azaz mégis.
- Igen? – mondta az öregember – néhány percig még nyitvá tudok tártáni.
- Csak annyit akarok kérdezni, hogy megvan-e még a Renan?
- A Renan? A Hétkötetes? – kérdezte az öreg, majd gyorsan válaszolt – az még megván, de neked túl drága.
Hirtelen eszembe jutott, hogy megkérdezem, mennyit enged belőle, de aztán csak egy „köszönöm”-öt rebegtem.
A villamost lekéstem, s gyalog mentem végig egészen a körútig. Frissen bontott házak tűzfalai vörösen ugattak rám, majd a Gogol utcán valaki rám kiáltott.
- Misi, gyere ide!
Zavartan köszöntem az erkélyről lekiabáló fiúnak.
- Gyere már! – sürgetett.
- Nem mehetek – feleltem – anyámhoz megyek a kórházba.
- Csak néhány perc – mondta – mutatni akarok valamit.
Csak néhány perc, mondtam magamnak, s elindultam az odvas kapu felé. Régi, háború előtti ház volt elhanyagolt lépcsőházzal, de szép, kovácsoltvas lépcsőkorláttal.
Felszaladtam, csengettem.
Magas, vörös fiú nyitott ajtót.
- Gyere már, ezt látnod kell!
Megragadta a kezemet, úgy vonszolt be a lefüggönyözött szobákon keresztül egy kisebb szobába.
Ez volt az övé. A falon ócska plakátok, az íróasztal felett széparcú nő teljesen meztelenül.
- Apád ezt engedi? – kérdeztem zavarodottan.
- Zavarba hoztalak – mondta - dehogy engedi, de ide nem jár be. Én nevelem az öregeimet.
Édesanyám jutott az eszembe. A szobája falán az ágya fölött feszület, két oldalt tájképek. Az ajtó mellett egy festmény, amelyet rólam mintázott.
- Mondd, mit akarsz!
- Gyere ide – húzott az ablak előtt lévő távcsőhöz. - A Márkné ilyenkor fürdik. Most vetkőzött le, éppen zuhanyzik. Mindig mezitelenül jön ki. Aztán odaül az toilette asztalhoz, és meztelenül sminkel. Isteni látvány.
- Te, nekem erre nincs időm! – hebegtem zavarodottan.
- Ugyan már! Na, hallod, már jön is. Tied az első kukucska.
Odahajolok a távcsőhöz. Fiatalos, harmincas nő lép ki. Barna haja törülközőbe csavarva, nagy és feszes melle egészében látszik. Elkapom a fejem.
- Na, mi van! – kiált rám kamaszosan reszelős hangon a másik fiú. – Tán nem tetszik?
- Egyáltalán nem – mondom alig hallhatón. – Ez aljasság…
- Aljasság a fenét! - mondja a másik. – Állítom, hogy tudja, hogy többen is kilesik! Azért mutogatja magát. Mióta meghalt a férje, így kelleti a testét.
- És te mindig meglesed?
- Hát persze – mondja unott röhögéssel – ingyenes a mozi. Ha már sehova sem járok, legalább itthon kiélvezem mindazt, amiről lemaradok.
Végignéz rajtam, eltorzul az arca. Ösztönösen letakarom a tenyeremmel a távcső rám villanó szemét.
- Neked valami bajod van? – kérdezi megvetőn.
- Nincs semmi – dadogom, majd lassan visszahanyatlok a távcső lencséjéhez. Nézem a fiatal női testet. Valóban az ágy szélére ül. Lecsavarja a fehér törülközőt a hajáról. Nedves, összetapadt haj hullik a fehér vállra. Nézem a gyönyörű női testet, a lágyan ívelő mell vonalát, a formás combokat. Mennyire szép érlelődő kamaszlelkemnek. Szebb, mint azok a lányok, akiket szépnek tartanak a gimnáziumban.
Nem tudom, mennyi idő telik el, de egyszercsak rám szól a másik fiú:
- Hadd lássam én is!
- Te láttad már eleget – mondom a megzavartak hangján, majd némi ingerültséggel vetem oda neki –, meg láthatod holnap is!
Nem szól semmit, csak visszafojtott lélegzetéből érzem benne a kétes örömöt.
A nő most a tükörhöz hajol közelebb, furcsa fintorokat vág, majd beletúr a hajába. Előbb gyönyörködöm hónalja gyengéd ívében, majd újra a mellét bámulom. Szinte minden levegővétel fáj. Remegő kézzel tartom a távcsövet. Verítékessé lesz a homlokom, a hasamban vad nyomást érzek. Aztán hirtelen előre esem. Hallom a távcső durranását is a parketten.
- Te mi a francot csinálsz!– ordít rám. Még összetöröd!
Feltápászkodom a földről. A másik felállítja ezt a félhomályban furcsán villogó szerkezetet.
- Szerencsére, semmi baja – morogja, ahogy hunyorogva bámul bele.
Nézem, ahogy meggörnyedt szemmel bámulja a szép nőt, amit a képzeletem még néhány másodpercre elém villant.
Nézem görcsösen kapaszkodó kezét, majd a falon lévő nőt, a szoba vigasztalanul kopott, régi bútorait. Egy pillanatra megszédültem. Aztán köszönés nélkül végigfutok a szobákon, ki az előszobába. Az ajtót nyitva hagyom, úgy rohanok le a lépcsőházból ki az utcára.
Kint a falak közt megrekedt meleg csap az arcomba. Aztán fájni kezdenek a fények. Hányingerem támad, neki támaszkodom a falnak. Egész testem megremeg, de az utcát végigszaglászó alkonyi szél felfrissít.
Elindulok támolyogva a körútra. Ott már autók hosszú karavánja ér egymásba. Az égbolt aranyló szélei megteltek hosszú vörös sávokkal.
Futni kezdek. Elérek a postapalotáig. A Dóm órája hat órát mutat. A villamos végigdübörög velem a forgalmas utakon át a hosszan elnyúló klinikasorig. Leszállok, rohanok a négyes épülethez.
A portás megállít.
- Hová tetszik?
- Látogatóba jöttem.
- Már nem lehet. Vége a látogatásnak.
- De az édesanyám…
- Majd holnap eljön az édesanyjához.
- De a holnap soká lesz…
- Akkor miért nem igyekeztél jobban? – kérdi felvont szemöldökkel.
Nincs vádaskodás a hangjában, mégis fáj, amit mond.
Elindulok vissza a villamos állomás felé. Hirtelen eszembe jut, hogy elhagytam a kis imakönyvet. Visszaindulok gyalog az állomásig. Valamikor majd felvesz a villamos. A második megállónál felszállok.
Újra a városi táj nyomasztó filmkockái szaladnak előttem. Leszállok, majd végigszaladok a Gogol utca irányába. Egyszerre csak összeszorul a szívem. Előttem ismerős arcú nő áll meg. A cipőjét igazítja meg. Felemeli formás lábát. Megérzi, hogy nézem. Felém fordul. Ismerősen szép, női arc. Márkné az. Kényelmes tavaszi ruha rajta. Hosszan végignéz, de ismeretlennek talál.
Kisgyermekesen köszönök. Könnyű mosoly dereng fel az ajkán, Aztán tovább megy.
Végre elérem az ismerős házat. Felmegyek a lépcsőn. Csengetek. A barátom édesanyja nyit ajtót. Őszülő hajú, rossz fogú asszony elmélyedő ráncokkal az arcában.
- Nincs itthon a Sanyi.
- Itt hagytam egy könyvet. Azért jöttem – mondom egy másfajta zavarodottsággal.
- Miféle könyvet? – kérdezi mély, rekedtes hangon.
- Tulajdonképpen nem az enyém – magyarázkodom dadogva -, hanem az édesanyámé. Egy kis imakönyv…
- Az édesanyádé. Tényleg, hogy van az Ilonka? – kérdezi a nő hirtelen felderülő arccal.
- Jobban! Egész jól – hazudom neki.
- Gyere be! – mondja.
Bemegyünk, félvakon átbotorkálok a még most is lefüggönyözött szobákon. Csak a konyhában van világosság, honnan a zsír és a mosogatószer fanyar szaga terpeszkedik a szobákra.
Megtalálom a könyvet, az íróasztalon hagytam.
Köszönök és elköszönök. Aztán újra a lépcsőház, a szűk városi utcák a görnyedező házakkal. Lassan felgyúltak a lámpák, hosszú fürtökben ringatóznak a végtelen kocsisor felett. A messziből álmosan fújtatnak a tiszai hajók, a Dóm harangja ismét belekondul a halk esti lármába. A villamos elrohan mellettem, s én reménytelenül rohanok utána. Talán nem is utána, hanem az elveszett tisztaságom miatt sanyargattam magam.
Este lett, mire kiértem a kórházhoz. Kesernyés illatokat lihegett erre a nagy folyó, s a lámpák fénye szelíd lobogássá ébredt az alkonyi párától.
Másik portás állt a bejárat előtt. Éppen az órát állította be, mikor megszólítottam.
- Kérem, felvinné ezt a könyvet az édesanyámhoz! Az imakönyve. Nagy szüksége van rá.
- Gyere vissza holnap, akkor majd átadod neki te – mondja öreges hangon.
Középmagas, bajuszos ember volt bepárásodott szemüveggel, megnyúlt kardigánban.
- Az anyám nagyon beteg. Biztos van valaki, aki felvinné neki.
- Hol fekszik az édesanyád?
- A kettes belgyógyászati osztályon.
A portás visszament a fülkébe. Felemelte a telefont. Valamit morgott, néhány szót azonban hangosan újra és újra ismételt. Kisgyerek… nagyon fontos – ezeket többször is szinte kiabálva mondta a telefonba. Elfordultam, olvasgattam az osztályok nevét. Arcomat visszatükrözte az üveges, nagy tábla. Különös és félelmetes arc bámult vissza rám. Megérintettem az államat, majd az orromat.
Közben a portás kijött, s szelíd hangon ennyit mondott.
- Menj fel, fiam!
Köszönés nélkül futottam fel a negyedik emeletre. A folyosók pislákoló fényei közt siettem az édesanyámhoz. Már az esti vizitre készülődtek vékony és fiatal nővérek. Egy idős orvos beszélgetett egy másikkal, aki már hazaindulóban volt.
- Álljon csak meg, fiatalember! Mit keres itt ilyenkor az osztályon?
- Az édesanyámhoz jöttem, elhoztam neki az imakönyvét.
- És hogy jutottál fel ide? – nézett rám az orvos, majd levette a szemüvegét.
- A portás bácsi engedett fel…
- Ki most a portaszolgálatos – mordult a másik felé az orvos, miközben felvette a szemüvegét.
- Az öreg Komáromi – mondta a másik orvos.
- Aha, a régi baka. Szentimentális alak… De ha már itt vagy, hogy hívják az édesanyád?
- Özvegy Rédeiné Tóth Ilona.
A két férfi egymásra nézett. Aztán a fehérköpenyes a vállamra tette a kezét.
- Az imádságos könyvre már nincs itt szüksége az édesanyádnak.
- De hisz ő kért meg rá, hogy hozzam el – feleltem esdeklőn.
- Az édesanyád éppen egy órája halt meg. Már nincs itt az osztályon.
Először úgy tűnt, mintha nem is nekem mondta volna. Messze elnézett a folyosó végi nagy ablak felé, ahonnan a város aprón villódzó foltok tömegének látszott. Valahol egy ajtó csapódott.
Egy pillanatra megszédültem.
- Szeretnék benézni a kórtermébe – mondtam levegő után kapkodva.
- Menjél, fiam, tudod, hol feküdt.
Beléptem. Az ágya üres volt, fehéren világított a szobában. Lassan becsuktam az ajtót. Kint egy középkorú nő várt.
- Te vagy az Ilonka nagyfia?
- Igen, én voltam – mondtam felsírva.
A nővér belém karolt. Egy ideig csendes kísért, majd a folyosó végén leültünk egy padra. Felettünk egy lámpa morogva pislákolt.
- Ha édesanyád már meghalt, akkor is a fia maradsz – mondta elmerengve.
- De hiszen itt hagyott.
- Az utolsó percig várt. Téged emlegetett az utolsó pillanatig.
- Hogyan? – kérdeztem, s nem tudtam kimondani a többi szót.
- Nem szenvedett. Csendesen elaludt. Előtte még szólongatott.
Hosszan sírtam, pedig beszélni akartam. De a szavak szétfoszlottak a számban. Hosszú percek teltek el, mire meg tudtam kérdezni:
- Mit mondott utoljára?
- Nem tudom pontosan. Valami olyasmit, hogy eljössz, mert behozod neki az imakönyvét.
Hangosan ugató sírással kezdtem újra sírni, s közben az imakönyvet szorongattam a kezemben. Az ő áldott könyvét, melyet annyira szeretett, hogy végső társnak magához hívott a görcsös és fájdalmas elmúlásába.
Ezért járom ma is a temetőt a kis fekete imakönyvvel a kezemben, melynek elszakadozó fedelén megkopott az aranyszín kereszt, s melyben az én fényképem jelöli az Istenhez fohászkodó szavait.