Huszonöt strófa egy befejezetlen siratóénekből

Jöjj hát komor bú a fájó főre,
vesd el hullt vágyaim lomha kéjét,
s adj még szép reményt egy esztendőre,
hogy megtört akaratom mindig féljék..
Élek még és Rohanásom megáld,
elmém reszket csontkamrája árnyán,
de kopár sorsom más szívekkel tápláld!
míg a pillanat az enyém, és e bálvány
vágyat, hitet velőm rongyával mér,
hulltom hiába gyúl, mint büszke fény
romló húsom viasszín tüzénél.
Míg ábrándok kifosztott erszényén
koldusként didergek, mert takaróm az,
mi másnak komisz kacaj, bús grimasz.