Huszonöt strófa egy befejezetlen siratóénekből II.

Még kérded, hogyan látom magam?
-széppel üzérkedő, gyarló s léha-
Ez vagyok, s még rosszabb, mi hátra van:
Hullt öröm, mely szikár mosolyt ad néha.
Ami szerelemként bennem élt,
Ma kéjben foszló durva kéreg,
Egykor hangszer volt, mely fénnyel zenélt,
S általa emberré lett a féreg,
Oly hűtelen bennem már az Eszmény,
Mint kavargó illatokkal terhes
érzet, vágy és ábránd - csupa festmény,
S álmaim-megannyi veszedelmes
Alak, s formátlanul hullámzó rém.
S vagyok, ha vagyok-, mit formázom én?