Elveszett illúziók 1.

 


A legerőteljesebb és legerőszakosabb próbálkozások ellenére sem sikerült Bródy Sándort a magyar irodalom nagy írói közé emelnie a magyarságtól különálló sajtónak.
Hiába hitte magát magyar Zolának, a magyar naturalizmus megalapítójának, színműveknek álcázott tézisdialógjait hiába hazudták hauptmanni nagyságú műveknek, Bródy megmaradt ügyeskedő fecsegőnek, önhitt zsenijelöltnek, akinek írásait néhány év alatt felemésztette az érdektelenség.
Nem kaphatott helyet sem a magyar irodalom szentegyházában, hiszen megannyi gyűlölet és rosszindulat teszi disszonánssá könyveit, életművét, s talán egész életét is.
Várkonyi Nándor joggal állapítja meg róla:


"Sok benne a gyűlölet; ez a fő s megdöbbentően erős ihletője, ami művészi szempontból mégis káros, mert miatta túlrugaszkodik a valószerűségen. Nincs még egy írónk, aki annyira gyűlölné a magyarságot: egész művében egy jó szót, egy szép indulatot nem ad neki; gyűlöli a gazdag zsidót is, aki el akar szakadni a fajtájától, s a gazdanéphez dörgölődzik. Mert a legtöbb zsidó író, ő is egyedül szegény sorsú fajtársai iránt érez rokonszenvet; ha itt-ott egy-egy tisztességes ember feltűnik munkáiban, mindig valami kiszsidó… Egyik irányban sem a tapasztalat, a megfigyelés vezeti, hanem a féktelen indulat. Ezért mutatja a parasztot erkölcstelen baromnak, a városi polgárt száraz, kietlen hiéna-léleknek, a művészt, az újságírót a gyáva hiúság bábjának, a vidéki középosztályt az ostobaság s a szemérmetlen, alacsony indulatok gyűjtőmedencéjének. Romantikája sem kíméletesebb,; különc és groteszk nagyurai korlátolt képzeletre s elferdült ízlésre vallanak, jókaias leányalakjai kissé elmebetegek, bibliai rabbinusa komikus, amikor tragikus akarna lenni….
S így történt, hogy egyetlen igazán nagytehetségű zsidó írónk erkölcsileg kívül került a magyarságon.”



Egy szabó fia volt, aki nem fejezte be a tanulmányait, így lett irodai segédfogalmazó és írnok. Nyelvekben való járatlansága azért volt meglepő, mert ebben az időben a polgári rétegek minimum kétnyelvűek voltak.
Bródy műveletlensége és tanulatlansága ellensúlyozására zseninek kiáltotta ki önmagát, korán érkezőnek, akinek egyetemes és megfellebbezhetetlen joga a nyelvet átformálni saját zsenije igényének megfelelve. Valójában ez az ösztönből kiparázsló akarat egyfajta gyötrő asszimilációképtelenségnek volt a belső tüze
Különös, hogy az egyébként másoknak kevés irodalmi támogatást adó és nyújtó Jókai segítsége nagyban hozzájárult, hogy az önhittség és az irodalmi siker egyszerre kijusson neki.
Botrányos magánélete és botrányos írásai ugyanúgy megkomponált és mesterséges illúziója volt annak a hitnek, hogy ő lehet az új magyar Byron. Mivel minden akart lenni, így lehetett semmi.
Így lehet igaz rá, amit a nagy irodalomtörténész, Farkas Gyula, róla és nemzedékről írt:
„…bár nagyrészt a fővárosi környezetben tanulják meg a – megromlott – magyar nyelvet. A nemzeti irodalom, mely elődeiket még őszinte szeretettel fogadta, tömeges jelentkezésüktől megriad és igyekszik bekeríteni őket egy szellemi ghetto falaival. Ez a visszautasítás radikalizálja őket…”
A tizenkilences bolsevikdiktatúra egyik szellemi támogatója, így a konszolidáció idején menekülnie kell.
Mikor visszatért, légüres térbe került. Pénztelensége és szeretetlensége miatt magányosan halt meg.
Mivel nem volt saját stílusa, ezért a gyönyörű Jókai-nyelvet rontotta meg a pesti argóval, s ebből keletkezett egy kellemetlen és hibridnyelvezet, mely mind hangzásában, mind fordulataiban magyartalan volt.
Szerb Antal úgy próbálja mentegetni Bródy természetes, bár néha eltúlzott gyűlölködését, hogy teljességében mesterkéltnek hiszi Bródy valóban nagy gondossággal, ugyanakkor sok irigységgel és valódi rosszindulattal megfogalmazott regényeit.
„Bródy Sándor specialitása volt a gonoszságnak egy kellemes és vonzó fajtája, melyet az embertől nem vettek zokon és az íróban értékmozzanat. (…)
De legfontosabb hatása irodalmon kívüli: … a pesti gonoszság létrejöttében nagy szerepet játszott.”
( Szerb Antal: Magyar Irodalomtörténet)
Féja Géza, a kitűnő író és irodalomtörténész súlyosabb a lelki betegség súlyosabb szimptómáit véli felfedezni Bródyban, melyek az írót nemcsak keserűvé tették, hanem az irodalmi plágium gyanúját is magukban hordozzák:
„A magyarság egyensúlyérzékéből semmi sem élt ebben az íróban, a csillapíthatatlan zsidó mohóságnak, „totalizmusnak” a megtestesítője.
Nagyon gyűlölte a második zsidó írónemzedéket, Molnár Ferencéket, aki már sok mindent magukba szívtak a nemzetközi európai nagypolgárság lélektanából…”
(…)
„A dada azt is tanúsítja, hogy a magyar nép, nyelv és szellem milyen távol állott Bródytól. A parasztok beszédmodora ebben a darabban elképesztő, a népszínművek népies beszéde természetesnek tetszik mellette. Bródy „népi” szólása csupa émelyítő művirág, fondorlatosan mesterkélt szólam, henye nyelvbéli cicoma, természetellenes érzelgés, csupa áruló jel az író asszimiláltságának fokáról.


„A bölény, mely burkoltan Wesselényiről szól s akaratlanul is minden tollvonása egy-egy torzítás.(…)
Az embertelen utolsó jelenetben pedig tőlünk ugyancsak távolálló kegyetlenséget öltözteti díszmagyarba.”
(…)
„Bródy novellái veszedelmesen hasonlítanak Thury Zoltán írásaira…”
(…)
„… Bródy kívülről nézi az eseményeket, írásaiban hiába keresünk mélységet.”


Bródy utolsó munkája, nagy novellaciklusa Rembrandt életéről már a megkeseredettség, ugyanakkor a nagy illúzió végső aktusa. Bródy szándéka és műve egyaránt kudarc. Rembrandtból ugyanúgy zsidó figurát hamisít, ahogyan zsidó sütödékben hamisítják a székely kürtöskalácsot.
Az egész koncepció túl nagy volt Bródy szűkös és korlátolt íráskészségének, szűkkeblűségének. Valójában önmagát próbálja újrateremteni a flamand óriásban. Rembrandt valósága és Bródy vágyakozása közti különbség meghatározza az egész írói attitűdjét.
Féja Géza megállapítása a Rembrandttól egyedüli helyes értelmezése Bródy furcsa és komikus irodalmi kötéltáncának:
„Bródy Rembrandtban a nagy zsidó ábrándot dadogja el: az európai szellem vágyott bekebelezéséről, egyúttal leleplezi, hogy legbévül miként gondolkodnak a zsidók az asszimilációról. A Rembrendt a legszélsőbb faji elfogultság nyílt, olykor brutális vallomása. A fiatal Bródy vadszomjú kéjsóvárgása mellett most még egy jellegzetes faji vonás tűnik fel: az ugyancsak olthatatlan szomjú hatalomvágy. Ha valaki a faj létezésében s eredendően átütő vonásaiban kételkedik, olvassa el Bródy Sándor utolsó művét.


(…)
Bródy műveinek irodalmi jelentősége csekély”


Bródy utókora legalább olyan szomorú, mint Bródy jelene volt. Hiába a kezdeti fellángolás, a nagy sikerek, a züllött társadalmi élet nagy felvillanásai, Bródyt nem sikerült beleerőltetni a modern magyar irodalom kánonába. Nem igaz, hogy Bródy meghatározta és előkészítette az Ady-nemzedék prózairodalmát. Ilyen előzményekből nem nőhetett ki Babits vagy Kosztolányi prózája.


Bródy egész stílusa, termése tragikomikus jelenség, melyről nem az író tehet elsősorban, hanem az a társadalmi felemás radikalizmus, amibe Bródy beleszületett. Két nemzedék határán állt. Az előtte állók még ábrándoztak az asszimilációról, az utána jövők már gyűlölték a magyarságot, s ahogy rátelepedett a zsidó polgárság a teljes magyar gazdasági és szellemi életre, úgy hemzsegett a Bródy-nemzedék a magyar irodalomra.
Azonban a gazdasági életben a magyarság keresztényi felfogása miatt a zsidóság semmiféle ellenállásba nem ütközött, úgy az irodalmi életben a nyelv pszichéje nem engedte a magyar irodalom teljes legázolását. Ez magyarázza a Nyugat bukását is…
A Nyugat, miután elveszítette azt a fölényes és a magyarság illúzióit elutasító szemléletét, elveszítette eredeti létjogosultságát is. A Nyugat megmagyarosodott. A még élő alapítói elkeseredetten szemlélték ezt a nem várt fordulatot. A régi szerkesztő és ideológusi csoport a bolsevik forradalom szítása után teret vesztett és emigrált, a polgári radikális írók féltehetsége elszürkült a magyar zsenik, Ady, Kosztolányi, Tóth, Juhász, Móricz mellett. A magyar nyelv és irodalom megmaradt magyarnak.
Bródy élete és irodalmi kísérletei is jól példázzák, hogy a nyelv öntisztulási folyamatai előbb vagy utóbb kivetik önmagukból a szervesen nem illeszkedő elemeket.. „Kevés magyar írónak avultak el olyan gyorsan a munkái, mint az övéi; a színek lekoptak róluk, témáit az újabb írók hatásosabban dolgozták fel, fogásai elcsépeltekké váltak…”
(…)
„Örökösen erjedésben volt, felületesen dolgozott, írói láza nem tűrte a legcsekélyebb önkritikát sem; ez volt az oka, hogy tehetsége nem jutott el a nagyobb művészi alkotás határvonaláig, Hosszasan foglalkozott egy-egy alakjával, leírta őket testileg-lelkileg, mégsem tudta meggyőzni olvasóit alak-elemzéseinek valószínűségéről; nem az igazi embert mutatta be, hanem azt írta le, amit ő gondolt elképzelt hőséről. Az életigazság visszaadására törekedett mindenütt, de ez a becsvágya inkább csak egyes epizódokban sikerült; meséi és erkölcsrajzai laza részletekre hullottak szét, elnagyolt kompozícióiból csak zsidó alakjai léptek elő élesebb körvonalakkal. Rossz óráiban egyáltalában nem törődött sem elbeszéléseinek valószínűségével, sem lélekrajzainak elfogadhatóságával, bizarr gondolatainak tömegét minden terv nélkül dobta olvasói elé, stílusa gondatlan volt, mesevezetése zilált. Sohasem fékezte magát túlzásaiban. Stílusát bizonyos nagyzoló modor jellemezte; pongyola bőbeszédűség, kellemetlen szószaporítás. Untató részleteivel sokszor nagyon is terhére volt olvasóinak…”
„A főváros keresztény úri társadalmát és a vidék magyarságát kevésbé ismerte vagy legalább is nem nézte rokonérzéssel.”
(Pintér Jenő)