Stéphane Mallarmé: Megújhodás

A lázas tavasz komoran törte meg
A bölcs derűvel nyugodt, téli békét
S én, kiben mindig vad lobogású vér ég...
Most bordáim között tunyaságom megremeg.

Kiégnek agyamból hamuszín alkonyok
Elvágyó bús elmém ábrándok közé vet
De a múlt betakar, mint a mohos sírkertek,
s visszatart a salak, bár verdes, mint konok

Úr, s ledönt medrébe, s rám száll a kábulat,
Beásom arcomat dús álmok mélyébe,
Hol felizzó földemen virágzó ámulat,

S szárnyam már felemel, hol a földnek vége,

Hol létem úgy libeg, mint szélben a szalag,

S mint az Azúrkék égen lebegő madarak.
                                                                  


 

Renouveau

 

Le printemps maladif a chassé tristement
L'hiver, saison de l'art serein, l'hiver lucide,
Et, dans mon être à qui le sang morne préside
L'impuissance s'étire en un long bâillement.

Des crépuscules blancs tiédissent sous mon crâne
Qu'un cercle de fer serre ainsi qu'un vieux tombeau
Et triste, j'erre après un rêve vague et beau,
Par les champs où la sève immense se pavane

Puis je tombe énervé de parfums d'arbres, las,
Et creusant de ma face une fosse à mon rêve,
Mordant la terre chaude où poussent les lilas,

J'attends, en m'abîmant que mon ennui s'élève...
- Cependant l'Azur rit sur la haie et l'éveil
De tant d'oiseaux en fleur gazouillant au soleil.