Káosz után századokra újabb század ért
Majd lángfolyam gyúlt egy kráter vörös torkán,
Tűzvirágot nyitott, s tovazúgott, mint az orkán,
S a hegyek csúcsán túlra köhögte a vért.
Majd elhalkult a mélye, csak hallgat, nem morog,
Hamuval telt öblein kismadárka pihen,
S a Föld vére, a láva megalvadt, s szelíden
Nyugszik, ijedt csendjén többé már nem lobog.
De az ősi tűz újra hevül, s a mélyen át,
Az örök fagyott tetőre nyitja állkapcsát,
S öntestébe sziklatölcsért harap
s a morajjá vadult csendbe, mint csillámló szálak,
vagy mint virágpor, mely a nyáralkonyban árad,
kaktuszvirág-szépséggé robban az akarat.
Fleurs de feu
Bien des siècles depuis les siècles du Chaos,
La flamme par torrents jaillit de ce cratère,
Et le panache igné du volcan solitaire
Flamba plus haut encor que les Chimborazos.
Nul bruit n'éveille plus la cime sans échos.
Où la cendre pleuvait l'oiseau se désaltère ;
Le sol est immobile et le sang de la Terre,
La lave, en se figeant, lui laissa le repos.
Pourtant, suprême effort de l'antique incendie,
A l'orle de la gueule à jamais refroidie,
Éclatant à travers les rocs pulvérisés,
Comme un coup de tonnerre au milieu du silence,
Dans le poudroîment d'or du pollen qu'elle lance
S'épanouit la fleur des cactus embrasés.
