November van, mikor írom e sorokat.

Melyik hónap lehetne méltóbb halálról szóló dadogásához, mint ez a vad szelekkel és hosszú csendes esőkkel vajúdó kopár megváltás.

S bár mások is olvassák majd, mégis minden sorom önző akarattal felém hajlik vissza. Hisz ez az én történetem.

Makacs kiskölyök voltam a megállíthatatlanul vad fajtából. Az apám ritkán törődött velem, az anyám annál többet. Minél inkább akart, én annál kevésbé őt.

Nem szerettem az érintését, mely ételszagtól volt érdes, és öreg volt az én arcomhoz. Nem szerettem a fakó ajkát, mert nem vörösen csókolt, mint az ajkamra sóvárlott kamaszlányajkak. Öleléséből is csak az erőtlenül lehulló keze maradt a szívemen, s a ruhájának kesernyés őszi illata, mely úgy párolgott a lelkemen, mint a régi templomi istenszag.

Menekültem az apámtól is, ki elég erélyes volt ahhoz, hogy számba harapja a szavakat, de ahhoz már gyenge, hogy simogatásra emelje a kezét. Magányos voltam, mert  azt hittem, hogy ez valami felnőttesen megszilárdult elhatározás bennem.

Legkedvesebb időtöltésem évek óta az őszi alkonyfények pattogását bámulni az iskolai kerítés rácsain, és kilesni az aranyló lombok villanását a hosszú körúti fasorok alatt...

Mindenki bolondnak tartott, hisz a legtöbbekkel ellentétben én megláttam a késő ősz aranyló szentségét. Hisz van-e még olyasvalaki, aki szépséget talál az elrohadó természet véröklendő színeiben?

A konyha falait szürkére mázolta az esti szürkület. Az ablak előtt alig látszott a sovány női alak. Csak keze világított a sötét ruha ujjából, s arcának sápadtsága fehéredett bele az ablakra ráfröccsent alkonyati impresszióba.

- Hová mégy, fiam? – kérdezte, miközben kiegyenesedett.

- Dolgom van – mondta a fiú, s közben gyűrött kabátján sétáltatta hosszúkás ujjait.

- Mi dolgod lehet ilyenkor? Mindjárt este, még nem tanultál.

- Majd tanulok később.

- Késő van már most is.

- Feküdj le, anya.

- Fekszem eleget. De sohasem jössz be hozzám.

- Ma is voltam, tegnap is.

- Miért mondod ezt. Ma sem voltál, tegnap… talán…

A nő megigazította a haját. Mintha a teste az ösztönök láthatatlan fálylán át keresett anyai vagy nőies mozdulatokat…

- Ma is bemegyek hozzád…

A nő várt, a szája szélén szófoszlányok percegtek.

- Jól van, hiszek neked. Csak siess!

Most a fiúhoz lépett. Karja levegőbe emelkedett. A fiú most erősebben érezte a nő testének és szájának fojtogató romlását.

A nő karja a levegőben marad, mint egy madárijesztő tétova mozdulata.

A fiút nézte a csontokról alámálló bőrt, melyet a fények egy pillanatra átvilágítottak.

- Anya, csak ezt ne.

- Nem ölelhetlek meg?

- Kinőttem már ebből. Észrevehetnéd!

- Utálsz, tudom.

- Nem, csak büdös vagy.

- Bocsáss meg – mondta a nő halkan, ahogy összehúzta magán a köpenyt. Olyan mozdulattal takarta be a testét, mintha bőrének nehéz és sűrű szagát akarná a testébe visszaölelni.

- Mehetek? – kérdezte a fiú.

- Persze, fiam, menj csak – mondta a nő lehanyatló fejjel.

Ahogy a fia ellépett mellette, az utánanyúlt, hogy megérinthesse egy pillanatra a hanyagul eliramló kezet. De az a lépés olyan gyors volt, hogy az ujjak ismét csak egyedül rángatóztak a levegőben, mint egy leszakadt lepkeszárny.

Az ajtócsapódásra összerezzent.

A fiú végigrohant a Kandó utca rogyadozó fái közt. Ösztövér polgári házak ágaskodtak mellette, s kifosztott lombú fák. Léptei alatt rongyos, csoszogó levél, feje fölött ázott szél csomósodott össze.

Kiköpte a szájába megfeneklő hideg szelet, majd visszafordult. Ismét a kis utca sebes aszfaltja, lompos házai, hajlongó tömzsi fái. Majd az otthoni kapu, foltos lépcsőházi falak a tört fényű impressziókkal telefestve, majd a vastag bejárati ajtó.

- Bezárta… A francba – köpte ki a fiú a káromló szavakat.

Csöngetett. Hosszan és elnyúló hangon, majd sokat, gyorsan.

Semmi nem történt. Sötétség és csönd. Újra csöngetett. Újra semmi. Mikor felemelte a kezét, halk kaparászást hallott az ajtón. Majd kitárult az ajtó. A nő hunyorogva állt a folyosói halkfényű lámpa derengésénél.

- Te?

- Igen, én vagyok.

- Meggondoltad magad?

- Nem, dehogy. Csak egy fillérem sincs.

- Megint pénz kell?

- Mint mindenki másnak – harapta össze a nyelvét a fiú.

A nő néhány másodpercig gondolkodott. Kereste e megfelelő választ.

- Már semmink sincs.

- Ne hazudj! Azalatt a nagy fehér doboz alatt láttam egy ötszázast.

- Az kell.

- Mi a fenére. Egy gyógyszertárba nincs ennyi tabletta…

- Az kell a fájdalomra.

- Ugyan! Neked mindig fáj. Meg mindened.

A fiú elindult.

- Oda nem mehetsz be! – könyörögte a nő. A kiáltásból ennyire futotta. Hangosan zihált, ahogy megkapaszkodott az ajtóküszöb rossz falába.

Majdnem fellökte az anyját, ahogy benyomult a házba, a sötéten elhajló folyosón át a szobába. Csak az éjjeli lámpa világított csendesként. A sarokban az öreg és kopott pianínó, mint előrelépett volna, mikor a gyenge lámpafény sörénye rávetült a görnyedten álldogáló hangszerre.

A félrecsúszott paplan alól foltos lepedő csúnyult a tekintetbe. Izzadt ágy és szellőzetlen szoba szaga terpeszkedet a falakra.

A fiú megtántorodott. Befogta az orrát, egy kézzel tapogatózott az asztal felé. Ahogy ott keresgélt, gyógyszeres dobozok és üvegek dőltek föl. Egy hangos durranással lezuhant a csupasz padlóra, és a szétroskadt szilánkok közül pillanatok alatt eliramlott a sötétszínű folyadék.

A nő a folyosói falakba kapaszkodva támolygott a szoba felé. A csörömpölésre felsikoltott.

Majd elrohanó fiába akart megkapaszkodni.

- Anya, mennem kell – sziszegte a fiú, és lefejtett az apró és elvékonyult ujjakat a karjáról.

A lépcsőházba érve becsapta az ajtót, mely ijesztő dörrenéssel szakadt bele az ajtótokba.

Két napig nem jött haza, így nem láthatta, ahogy egy ócska barna pokróccal leterített hordágyon viszik el a nőt. Olyan könnyű volt a teste, hogy a két férfi szinte lerohant vele a puffadt falaktól elcsúnyult lépcsőházban.

Pedig szépséges őszi nap volt, régen volt ilyen megrázóan szép. Volt, aki megállt az utcán, levette a kalapját, úgy bámult errefelé. Szakadt plakáttal birkózott az utcavégről a felerősödő szél. Csak a nap ragyogott hidegen és részvétlenül.

A fiú hazajött. Tétova mozdulatokkal nyitotta ki a kiskaput. A járda felhólyagosodott kövén megtorpant a rozzant vasajtó. Fent meglebbent a függöny.

Az apja otthon van. Az szokott így kilesni, mikor valaki kitárja a kaput.

A lépcsőház komor nyugalma elbizonytalanította. Valaki feltakaríthatott. Lehet, hogy vendégek, jutott a fiú eszébe. Talán itt vannak, s az apja a tiszteletükre…

Hirtelen kinyílt a bejárati ajtó.

- Merre voltál? – kérdezte az apja.

- Csak úgy el… - mondta ő, és keresett valamit, amibe a tekintetével belekapaszkodhat. A bejárati csengő. Milyen koszos. És körülötte is a fal.

Arra várt, hogy a férfi megüsse. Hosszú ropogós ujjakkal, keskeny és feszes tenyérrel. Megtámasztotta magát, hogy el ne essék. Várta, egy kicsit hunyorgott is.

- Gyere be! – mondta az apja.

- Anya hogy van? – mondta most hirtelen.

- Anyád? Most rosszabbul.

- Alszik? – kérdezte most, és ostobának érezte magát.

- Nem tudom. Nem hiszem. Mindegy, hiszen haldoklik.

A fiú szótlanul állt, majd a szoba félig nyitva hagyott ajtajára nézett.

- Ott ne keresd. Elvitte a mentő – mondta halkan az apja.

A ravatalozó megtelt a rohadó virágok szagával. Három kamra állt sarkig nyitott ajtókkal, mintha elnyelni akarta volna az embereket.

Az egyik szoba üres volt. A másodikban hosszú koporsó állt ijesztően hosszú koporsófedéllel megtámasztottan. Idős ember holtteste feküdt egyenes és nyugodt vonalakkal kifeszítve. Előtte horpadt gyertyatartó nyújtózkodott. A földön és a székek mellett hanyagul odavetett koszorúk álldogáltak.

A legszélső volt az övék. Kicsi koporsó kis halottnak. Vonaglásába megmerevedett asszonytest feküdt szürke hajjal, elsüppedő szemekkel. Mintha összement volna, ahogy belegörnyedt a keskeny faládába. Ajka leesett, a száj reménytelenül tátongott. Az ajkak ráfeszültek a fogakra, a homlok hátrahanyatlott, a kezek egymásba ölelkeztek. Apró, fekete rózsafüzér tekergőzött az ujjak között.

Csak egy koszorú volt a koporsó mellett, azt is a férfi hozta. A koporsófedél ferdén állt, a hátsó ajtónak volt támasztva, mintha korábban eldőlt volna.

A fiú most az évszámot nézte. „Élt harminckilenc évet”. Az anyja nevét betűzgette, ezt a régies, furcsa nevet. Idegen volt neki, mint ahogy az elcsúfult test, melyből kis csövek álltak ki, kellékek az elnyújtott halálhoz.

Hirtelen pap jött és a kántor. Latinul köszönt a pap. Fiatalember volt.

Ez is mit tudhat a halálról, kérdezgette magát a fiú, de a pap szépen olvasott és szépet beszélt. Négyen álltak bent, s még hárman kint. Mind szomszédok. Aztán az ajtó mellett álló két zöldruhás ember felkapta a koporsófedelet, és hosszú szögekkel eggyé ácsolták az embert és a fát. Lélekharang kolompolt bele vigasztalanul a legutolsó őszi nap hunyorgó ürességébe…

A szobában már nem volt ott az ágy, csak egy asztal állt, mögötte egy szék. A függönytelen ablakon borús tekintettel bámultak be a fák.

Csak a pianínó állt a sarokban felhajtott fedéllel. Mint vicsorgó fogsor, ahogyan megcsillant a délutáni fények puhaságában.

A fiú leült mögé, megérintette a hosszú billentyűket, mintha az anyja ujjait keresné. Aztán rávágott. A pianínó megreccsent, a hangszer ijedt jajongássá kalapálta a csendet. Hangja még hosszan zengett a szobában, mintha százszor is körbejárta volna a hideg falakat.

Apja lépett be.

- Mit csinálsz te állat? – ordított rá. - Hányszor ölöd még meg! – üvöltötte.

Majd két ököllel kezdte verni a fiát. Zuhogó ütésitől a vén pianínó is felvonyított, ahogy a fiú vállai nekicsapódtak a vicsorgó billentyűzetnek.

A férfi addig ütötte a fiát, amíg el nem fáradt. Aztán leült a sarokba, és hosszan maga elé nézett.