Életképek az ittfelejtettek búcsúestjéről

Napnyugta után mostanában rosszabb:
a varjak megülnek itt a szürkületben,
- karom vagy kéz, ha feltépi a Holdat -
érted barátom, lidércfénnyé lettem.
Csendben buktam le a foszforszínű égről,
s ha felém hajoltál, tőled nem kérdeztem:
vannak-e álmok, mit érettem őrzöl…?
…maradt-e lélegzet még ebben a testben?
S ha harmadnap a gyertyák pupillámig égnek,
feltámadás lesz-e a keresztút helyett…
Hisz eszköz vagyok csak, torzképe a fénynek:
szolgálok: ut omnes per illum crederent.


S ha zuhanni kell, hát mindig elegánsan.
A holtak könyvébe nagybetűkkel írni -
úgy akartam Istent minden pohár borban,
kortyolni a csendet, végre megízlelni,
hogy az élők könnyében ajkam melegétől
darabokra hulljon minden reménységem,
száll a csend a földön, testem testedhez dől,
nagy jel virradt ránk az éjféli égen,
hol nincsen zodiákus s félig holtak lettünk,
matutinum idején sem virrasztunk talán:
ilyenkor hamvad szét áldozattá lelkünk,
ajándék a csend, minden borospohár.


S akit meghalni szólít el a sorsa,
a bál utolsó keringőjét nekem adja még -
forognak a lelkek, felnéznek a Holdra:
így hűl ki az élet: foszló nemzedék.
Pecsétgyűrűm fénye ellobbanhat lassan,
az ki őrt állt bennem, elsüllyedhetett…
az utolsó vagyok, kiterítve, holtan -
et lux in tenebris (azt mondják) lucet;
s azt is mondják sokszor: csillag gyúl felettünk
megértésünk villanása örökké lobog,
de ami van, pusztul, s ami volt, már eltűnt:
zuhognak a testek, torkukban horog.


Még egy táncot kérek csak ebben a csendben,
egy pohárka bort hadd kortyoljak veled.
Hogyha el kell menni, mondhassák: nevettem,
szeretőm a nyár volt, s öleltem telet,
s akit bántottam, az mind megbocsátott,
a hulló levelekkel testem szárnyra kap -
visszafordulok, s a világ fölött tósztot,
- búcsúáldást - mondok itt a Nap alatt.