Szerelmeslevél - 7. (Katona József)




Szomorkás történetet mesélek, szívfájdító szerelmeslevelet idézek - nem vagyok ezzel egyedül, sokhelyütt és sokféleképpen az olvasók elé tárták már e boldogtalan szerelem történetét.
Katona József és Déryné Széppataki Róza…
Lapozok egy nagy szerelmi levelezésről szóló kedves kis könyvet, és belesajdul a szívem, micsoda lelki töréseket viseletek el nagy íróink, költőink – mikből mi csak a csodálatos „végtermékeket”, a legfájóbb, önkínzó verset, vagy egy-egy nagyszerű és örökérvényű regényt, írást ismerünk.  De mi minden történt a háttérben, mi vezette a kezeket, mi motiválta a lelkeket e nagyszerű irodalmi művek megszületésére…?! Nem minden tanulság nélkül való egy kicsit belepillantani ezekbe a sorsokba.
”A Bánk bán szereplői keveset beszélnek. Vakmerő állítás, hiszen – drámáról lévén szó - a hősöknek egyéb dolguk sincs, mint beszélni öt felvonáson át. Mégis van igazság az állításban: Katona József teremtményei fukarul bánnak a szóval, gyakran csak fölmordulnak, s időnként nagyokat hallgatnak.
Első nemzeti drámánk szereplői e színpadon szokatlan tulajdonságukat alkalmasint megteremtőjüktől, a szerzőtől örökölték. Katona az alkotás hevében szinte azonosult hőseivel. Egyben-másban a saját tulajdonságaival ruházta fel őket. Önnön szűkszavúságával.
A dráma szereplői valahogy csak elboldogulnak kevés beszéddel is, Katona József azonban szerelmi kudarccal fizetett szófukarságáért.
Már fiatalon, jogász korában vonzódott a színházhoz, s 1812-13-ban többször fellépett a pesti deszkákon. A húszéves ifjú ekkor ismerkedett meg Széppataki Rózával, a színtársulat vonzó csillagával. Első látásra beleszeretett, de szerelmét csak egy rövid és titokzatoskodó levélben merte megvallani, melyet csupán névbetűivel látott el. Aztán – mint aki jól végezte dolgát – hosszabb időre elutazott. Róza nem tudta kitalálni, kit rejtegetnek a kezdőbetűk, s amikor a kimagyarázkodás megtörtént, már Déry István színész felesége volt.






A szomorkás történetet, melynek következménye a színésznő boldogtalan házassága és a drámaíró agglegénysége lett, Déryné beszéli el emlékiratában. Ez bezzeg nem olyan szűkszavú, mint a hoppon maradt szerelmes drámái. Nőies bőbeszédűségéhez azonban vérbeli írásművészet társul: Déryné emlékirata a múlt század egyik legszebb regénye. „ – így Lukácsy Sándor, aki talán szakavatott abban a kutatómunkában, amelynek eredményeképpen ezt a levélváltást most citálhatom.
Déryné emlékirataiból:
„Déry egész bizalommal volt, hogy én hozzámegyek. Úgy tekintett, mint már azelőtt eljegyzett mátkáját. Megösmertette velem néhány fiatal jóbarátját, úgymint Katona Józsefet, a híres Bánk bán szerzőjét, Kacskovics Jánost és Simoncsicsot, akkori főbíró öccsét. Mind derék ifjak voltak.
Egyszer a színlapozó a kezembe ad egy levélkét titkon, hogy meg ne lássa senki.
- Kitől?
- Nem szabad megmondani. Estére adja ide a feleletet! – s azzal elment.
Én féltem felbontani, még sohase kaptam titkos levelet. Mégis szeretettem volna tudni, kitől jön, s mit foglal magában. Befutok hűséges főzőnénkhez:
- Jaj, Lizi, mit csináljak? Egy levelet kaptam, nem merem Csa mamának megmutatni.
- Hiszen mit fél – mondja -, bontsa fel, olvassa el!
Felbontottam, nézem az aláírást, K.J. van aláírva, s ez volt a levélben:

~Holnap jókor haza kell utaznom. Én magát véghetetlen szeretettel szeretem, s lelkemben hordom képét, mióta először színpadon megláttam játszani, s ezen szende képét fogom titkon keblembe zárva hordani véglehelletemig. Ha meghallgat, s hajlandó hozzám, egy darabka rózsaszín szalagot, ha meg nem hallgat, egy darabka fekete szalagot zárjon a felelethez. E két szín fogja éltem irányát kormányozni. Ha rózsaszín lesz a jel, fél év múlva visszatérek Pestre, s akkor bővebben fogok nyilatkozni; ha fekete lesz, akkor szívem örökké gyászolni fog.


                              


                                                                                                        K.J. ~


Én gondolkodtam, tűnődtem, ki lehet ez a K.J. az ismerősök közül. Bizonyosan Kacskovics János. De soha, a legkevésbé sem közeledett felém. Hát ki? Nem emlékszem ily nevű ismerősre. Katona Józsi? Ó, az még inkább nem, mert az mindig oly mogorva, oly visszatartó; aztán az hármat se szólt még velem. Aztán akármelyik a kettő közül, nekem eszemben sincs egyiknek is jeleket küldözgetni. […] Hát semmit sem csinálok. A levelet elégetem, s úgy teszek, mintha nem tudnék semmit. Így lesz a legjobb. Még Déryvel sem volt semmi bizonyos. Sok idő telt el így. Nekem senki sem kellett, vidáman éltem át napjaimat, csendes megelégedésben. Egyszer jön Déry, s mondja:
- Édes Rózám, ne szegüljön többé ellen. Egyezzen bele kérelmembe. Ne várjunk most már tovább.
A készületek megtörténtek, csináltattam fehér marcelin-selyem ruhát, alul szélesen fehér gazírral kistoppolva…Ez egyszerű, olcsó kis ruhácska volt menyasszonyi öltözetem. Midőn már harmad napra esküdni kellett volna (minden kész volt), engem nagy nyugtalanság fogott el. Nem lehet, mondám, hagyjanak nekem békét, én nem megyek férjhez – és nem mentem, és elmaradt az esküvő. Hosszabb idő telt el, míg kibékítettek vele. Déry így nyilatkozott:
- Ha maga hozzám nem jön, meglövöm először azt, aki maga szeretni fog, aztán magát, s végtére magamat, három halál terhe lesz a lelkén. […] Egy délután öt órára volt elhatározva az esküvés. De felfordult velem a világ, amint hazafelé mentünk. Egész más voltam. Véghetetlen szomorúság lepett meg. […] Küzdelmek s bajok közt lettem Déryné. Külön töltöttük az éjszakát. Midőn reggel összegyűltünk a kávéhoz, akkor elkezdődtek az elménckedések reám és Déryre. Én csak hallgattam, vidám arcot mutattam, de lelkemben mély bánat ült. Magam se tudom most se igazi okát adni. Mondtam Néki:
- Vigye el mindenemet, csak engem nem.
Ezzel felkap, mint egy pöhölypárnát ölébe, (könnyű voltam, kicsi és sovány, ő pedig igen erős ember), s vitt mint a szél. Vessünk sűrű fátyolt az éjjelre. Reggelig sírtam, nem aludtam semmit, igen boldogtalan voltam! […] Midőn már megesküdtem Déryvel, azon ifjak, akik elutaztak, ki haza, ki vidékre, most már többnyire mind Pestre szállongtak. Az utcán találkoztam Katona Józseffel. Köszön, megállít. Ő is most érkezett Pestre. Ez igen különös egyéniség volt. Nagy különc, szörnyű komoly mindig, s igen rövid beszédű. Egy—egy szóval végzett mindent. Midőn Bánk bánját írta, ő Petúr bánt a maga számára írta. Éppen olyan volt az ő jelleme is, azt nem engedte volna másnak játszani a világért sem. Szeretett volna színész lenni, de orgánuma nem volt hozzá: igen az orrából beszélt. Alakja elég csinos volt, sudár termettel, de arca nem volt szép. Haja gesztenyeszín, de az úgy állott, mint a szeg.
Megállított tehát, amint mentem. Mondja:
- Jó napot!
Feleltem nagy búsan:
– Jó napot!!
Reánéz főkötőmre:
- Ezért nem felelt hát levelemre?
- Micsoda levelére?
- Amelyben szalagot kértem jelül.
- Hát maga írta azt? Én nem tudtam.
- Sok szerencsét Déryhez! – s azzal ment. Én is.


***



Csupán ennyi, amit az utókor számára a színésznő naplója megörzött e kicsit felemás és nagy szerelemből, melynek úgy lett vége, hogy el sem kezdődött...
…így eshetett hát, hogy Katona József szíve valóban örökre gyászolt.
Örökké boldogtalan ember volt.