A magyar színházművészet egyik legkiemelkedõbb egyénisége Budapesten született, 1931. szeptember 9-én. Apja, Latinovits Oszkár délvidéki földbirtokos, fia születése után egy nappal elhagyta a családot, a szülõk hamarosan el is váltak. A gyermek Latinovits mindössze néhány alkalommal látta az apját és ezek a találkozások is rendre kínosan sikeredtek. Édesanyja késõbb újra férjhez ment Frenreisz Károly belgyógyászhoz, ebbõl a házasságból született Bujtor István színész és Frenreisz Károly zenész. Latinovits Zoltán Budapesten érettségizett a Szent Imre Gimnáziumban, ezután asztalostanonc lett, majd hídépítõ munkás. Szeretett sportolni, 1952-tõl NB I-es tartalék-játékos volt a Haladás SE kosárlabdacsapatában, és kiválóan vitorlázott. 1952-tõl a Budapesti Mûszaki Egyetem építészmérnöki karán tanult, diplomáját 1956-ban kapta meg.

Színi pályafutását a gimnáziumi évek alatt kezdte, késõbb Lehotay Árpádnál és Galamb Sándornál tanult színjátszást. Sárközi György Dózsa című drámájának gimnáziumi önképzõköri elõadásán Latinovits is fellépett, s noha csak egy epizódszerepet játszott, mégis felfigyelt rá a nézõtéren helyet foglaló Bajor Gizi. Ma már legenda, hogy az elõadás után azt mondta a tizennyolc éves fiúnak: magának feltétlenül színésznek kell lennie. Latinovits a műegyetemet azért befejezte, s 1956-ban diplomás építészmérnökként szerzõdött a debreceni Csokonai Színházhoz. Egy évvel késõbb már Miskolcon dolgozott, és hamarosan a társulat vezetõ színésze lett. 1960-ban kiugró sikere volt Pavel Kohout: Ilyen nagy szerelem című drámájának férfi fõszerepe. Ez a darab másvalami miatt is jelentõs állomása lett pályájának: nõi partnere a vendégszereplésre meghívott Ruttkai Éva volt. Életre szóló, nagy szerelem született közöttük, õk voltak a magyar színházi élet elsõ álompárja.

Budapesten 1962-ben a Vígszínház színpadán debütált, Molnár Ferenc Játék a Kastélyban című vígjátékában. 1966-1968 között a Thália Színház tagja volt, majd 1969-1971-ig újra a Vígszínházhoz szerzõdött. Ezután a fõvárosban gyakorlatilag bojkottra ítélték, 1971 õszétõl a veszprémi Petõfi Színháznál dolgozott. Itt teljesülhetett a nagy álom: Németh László Gyõzelem címû színművével és Gorkij Kispolgárok-jával rendezõként is bemutatkozhatott. Mindkét mű színpadra állítása a magyar színházi élet jelentõs eseménye volt. Utolsó fõvárosi fellépésére az Operettszínház kérte fel: a címszerepet játszotta Békeffi István A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak című zenés játékában. Mindössze kilenc elõadásra futotta az erejébõl, betegsége miatt nem vállalhatta tovább.

Legemlékezetesebb színpadi szerepei: Rómeó (Shakespeare: Rómeó és Júlia), Cipolla (Thomas Mann: Mario és a varázsló), a festõ (Arthur Miller: Közjáték Vichyben) az õrnagy (Örkény István: Tóték). Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül kiemelkedik Bükky százados (Hideg napok, 1966), az író és másik énje (Utazás a koponyám körül, 1970, Karinthy Frigyes alakjának megformálásáért a San Sebastian-i filmfesztiválon a legjobb férfialakítás díját kapta). A Tóték megfilmesített változatában is õ játszotta az õrnagyot (Isten hozta õrnagy úr, 1969). Huszárik Zoltán rendezésében 1971-ben készült a Szindbád, a magyar filmtörténet egyik legnagyobb szakmai és közönségsikere. Latinovits kiváló volt Ady Endre, József Attila, Illyés Gyula verseinek elõadójaként is. Utolsó rádiófelvételén, 1976. június 3-án a Rákóczi induló című dokumentumjátékban Ady Két kuruc beszélget című versét mondta el.

Színpadi alakításait szuggesztív indulatok, belsõ tűz, az érzelmek és az értelem harmóniájából fakadó alakábrázolás, rendezõi munkásságát a megszállottság és a kérlelhetetlen igényesség jellemezte. Kellemetlen, sõt goromba és indulatos kérdésekkel folyton ingerelte a környezetét, de ez a környezet õt is ingerelte. Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselõivel és színházi feletteseivel is, mert szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek és színházi emberek közreműködésével. Mindhiába: a kultúrpolitikusok abban az egyben egyetértettek, hogy Latinovitsnak nem szabad színházat adni. Õ maga mondta: „Igazságomból nem engedtem soha, káros szenvedélyem a dohányzás, meg az, hogy tehetségtelen, ezért rosszakaratú emberekkel összeférhetetlen vagyok." A folyamatos meg nem értettség felõrölte az idegeit, egymást érték a kórházi kezelések, állapota azonban csak rosszabbodott. A mai napig vitatott, hogy 1976. június 4-én öngyilkossági szándékkal vetette-e magát a vonat elé a balatonszemesi vasúti átjáróban, vagy baleset történt. A helyi temetõben helyezték örök nyugalomra, Szemesen 1984 óta működik a Latinovits Zoltán Emlékmúzeum, amely a színészkirály pályáját mutatja be fotók, és dokumentumok tükrében.

1966-ban Jászai Mari-díjat, 1970-ben Balázs Béla-díjat, 1975-ben érdemes művészi címet kapott, a Kossuth-díjjal 1990-ben (posztumusz) tüntették ki. Összegyűjtött írásait az Emlékszem a repülés boldogságára címen 1985-ben adták ki.

(MTI-Panoráma - Sajtóadatbank)