A vendégváró kisünnep utáni másnap is volt ám csuda felfordulás a faluban! Úgy tűnt, Patony révületbe esett, és még jegye is volt neki! Apám ugyan hallani sem akart róla, mégis nyelvére vette a falu a dolgot. Szerte beszélték, hogy bizony táltos tanítóként ébred fel majd Patony. Na és akkor majd helyre kerülnek az elcsúszott dolgok nálunk is, de e széles úrságban is! Mert hát eső sem esett régóta, és különös idegenek érkeztek közibünk, és aztán még ott volt annak a szerencsétlenül járt úrnak is a sora, akit múlt ősszel darabjaira szedtek a német urak. Talán testvérbátyám kedvesével esett dolog is a rossz évjárás miatt van, meg még a gyerek is emiatt esett a kútba! Tavaszvízen is, még alig bújtak ki a virágok, hervadoztak már. Mintha szerte a szépvilágban csúfosan lennének a dolgok! Mintha az élet erős fáját nyesegetné valaki, s az hullajtaná egyre csak a virágát, ahogy őszidőn a levelét vetkezi az erdő.

És mikor reggel átküldött anyám Jóleán barátnémékhoz,  szülei arról beszéltek éppen, hogy Koppány úr tudós táltos, és hogy ő harmadnapra biztosan feltámadott, ahogy ősi táltosoknak illendő volt. És most titkosan járja a földeket, és megbünteti az alávalókat – csak így lehet a dolog - és küzd ő azokkal szemben, akik reánk akarnak törni! Mert ha jön az idegen, jöjjön az békességgel, és közöttünk helyet kap. Ha pedig fegyverrel jön, akkor bizony táltosainkkal is meggyűlik a baja, de még védelmező Boldogasszonyunkkal is! Lehet, ez a szárazság is annak köszönhető éppen. Így mondta Jóleán édesapja. Hát én ehhez meg nem értek. Jóleánnal mi csak összekuncogtunk, s egyre csak fordultunk a kedvünk felé. Persze hogy lehetett is jókedvünk, mivel úgy beszélték már, nem messze innét látták Kaszárt, az öreg kereskedőt, talán  éppen hogy aznap érkezik meg a faluba, és távoli vidékek szépségeit hozza el hozzánk ismét. Siettem hát vissza Jóleánéktól, mert dolog volt az előző estéről még a sátorban is, na meg körötte is akadt teendő. Még a rendetlenség közepére érkezik meg Kaszár, azt kétszeresen méri majd a dolgot! Mert a rendetlenek bizony talán oly gazdagok, hogy elszórva hagyhatják holmijuk - ekképp unszolt anyám még napkelte előtt. Engem ugyan nem zavart a rendetlenség, de anyámnak ehhez jobb szeme volt, mint nekem. Engem csakis az érdekelt már, hogy megérkezzék az öreg! Mióta legutóbb erre járt, azóta kötöttem kis ékesítőket magam is, amolyan lószőrből valókat. Apám adott egy szép kis követ is mellé, amely kihullott valami serleg oldalából. Neki nem volt kedvére való az a serleg amúgy sem, és úgy adta, ékesítsen inkább engem az a kő! Mert hogy én az ő aranya vagyok – így mondta ő nekem. No, én meg körbefontam azt a szépséges kis követ lófarokszállal, és lett belőle olyan gyönyörű fejdísz, hogy még a világ is utána fordul, de még a szomszéd is! Máskülönben pedig Jóleánnal keresgéltünk ilyen-olyan apróságokat is a jurták körül, mégis leginkább a sátrakban, azért hogy még szebbek legyenek azok az ékesítők. Lett aztán fejre, karra és fülbe való darab is szép számmal. Mi pedig abban bizakodtunk, hogy szép szövést kapunk értük cserébe! Jóleán arannyal szőtt brokátot remélt, nekem leginkább a tulipiros selyem tetszett volna. Merthogy mikor legutóbb itt járt Kaszár, apám nem alkudott ki nekem abból a szép selyemből. És akkor megfogadtam, hogy fogok én olyat szerezni magamnak, akár tetszik apámnak, akár nem! 

Alig került a Nap az égre, mikor Kaszár szekere már végigzörögte a falut. Kiszaladt mindenki - persze hogy e hangra összefutott a falu apraja-nagyja! Kaszár pedig apám sátra előtti térkén állította meg az ökröket. Apám, Kaplon meg én a sátrunkban voltunk, de szaladtunk is ki, anyám pedig már kint volt valamerre. Kaszár kiadta lovait Kaplonnak, kísérte bátyám azokat a nagy karámhoz, frissüljenek, míg cserélget a gazdája. Az ökröket is kipányvázták a jurták mögé, a makkos szélére, hol dús volt a fű, és árnyék is jutott nekik. Megbontotta szekerét is, szedegette arról a színes kelméket, brokátokat, csillogó tárgyakat, de a fegyvereket is, és halmozta a földön terített bőrökre mindet. 

- Előző estéről lemaradt, pedig ünnepi fogások voltak terítéken! – szólította meg apám köszöntés helyett, ahogyan csak a nagyon régi kedveseket lehet. Kaszár mosolyogva hajolt meg apám felé.
- Köszönöm kegyességét Kál uramnak. Nem volna az jó nekem, megromlott a belsőm pár napja.
- No csak! Hozatok valami erősítőt Kaszár uramnak, mielőtt cserére adnánk az eszünk! – mosolygott apám, mintha nem tudná előre a választ.
- Köszönöm uramnak, de nem volna az jó nekem!

Ennyiben is maradtak akkor, merthogy apám a szekéren lévőket üdvözölte.

- A lányom, és a lányomnak a fia! – mutatott rájuk Kaszár. - Lányom férjura messzi földben maradt innen. Azóta velem járnak - sóhajtott Kaszár.

Apám bólintott, majd kérdezgette még erről-arról az öreget. Kerülgették ott egymást a beszédben, közben gyűlt a falu is köréjük. Én meg egyre csak türelmetlenül voltam, hogy mikor beszélhetek már az öreggel. Ahhoz persze előbb apámnak kellett lezárnia a dolgát vele, meg a falu családjainak sorban, és titokban odalopakodni az öreg árushoz. Csak az járt az eszemben, hogy ha ilyen lassikán beszélik a dolgaikat, rám bizony nem marad ideje Kaszárnak, hiába érkezett az olyan korán. Akkor meg hiába fűzögettem én a szálakat! Merthogy a faluban sokan tudják ennek módját, itt bizonyára nem tudom elcserélni azt!

Majd minden asszony ott tolongott a szekér körül, a terített bőrök portékái körül, az emberek meg hátrébb figyelték a történteket. Apám volt csak férfiember Kaszár mellett. A többi férfi hátrébb állt, és várták, hogy asszonyaik kíváncsisága csituljon, s ők is megnézhessék a  fegyvereket, védőpáncélokat, meg az olyanféle férfiapróságokat, melyeket maguk nem igazán készítenek. Magam is nyújtottam a nyakam, meglátom-e valahol a szépséges selyemárut. Csakhogy nem láttam én azt semerre. Apám meg mindig nem az alkuval foglalkozott, hanem a világ dolgairól kérdezgette az öreget. 

- Úgy tűnt, sokfele árkolnak a sík részeken. Viszik a vizet a földre – mondotta türelmesen Kaszár, pedig maga is tudhatta, ha belekezdenek a nagyvilági dolgokba, hát sokáig elhúzódik az.

Na még ilyen izgalmas dolgot, mint az árkolás! Apám pedig csak figyelmesen hallgatta, mi több, kérdezgette is az öreget. Merre, mifélét húztak, ültették-e szélét sűrű bozóttal, hogy őrizetre is jó legyen, vagy csak mélyítették a vizet gyűjteni. Számtalan hasonlatos kérdéseket állított. Tudni akarta ő, csatára vagy a szántó mező művelésére teszik a dolgot. Úgy mondta, hogy 

- Akár így, akár úgy, ha árkolnak, sáncolnak is. Azt pedig tényleg csak szükségben teszik.

Ahogy én meg várakozva nézgéltem, egyszer csak összeakadt a tekintetem a szekéren kucorgó lánnyal. Alig lehetett idősb nálam, de már asszony soron volt, és máris mekkora fia volt! Úgy tűnt nekem, hogy fekete szembogaraiban szomorúság ült. Mosolyogtam én felé, de ő erre csak lesütötte a szemét a földre, mint aki éppen meghalt. Akkor mozdult ki ebből, mikor fia leugrott a szekérről, és ment a többi hasonszőrű falusi gyerek felé. Anyja fordult utána, szólt is neki valamit, de amaz a mákszem úgy eredt a játéknak, mint aki meg sem hallotta. Iszkolt elfele. Ott azok éppen egy kölökkutyát gyötörtek, úgy tűnt, annak nagy örömére. Hogy kinek ebe volt, ki nem tűnt, mintha nem hiányozna az senkinek! 

A gyerek anyja a szekéren lopva felém nézett ismét. Én pedig mosolyogva bólintottam felé, mutatva, ne legyen már olyan elkeseredett, mert annak semmi jó haszna nincsen. Magunkféle formán öltözködött az a lány, csakhogy vonásain látszott, akár csak apjáén is, hogy nem erre a vidékre születtek ők maguk. Gyöngyökkel vart, díszes szegésű, igen szép napsárga kaftánban ült, amely szinte az egész testét fedte. Vörös övkendője szorosan fogta rá felöltőjét, és szépen dolgozott perec zárta mindkét csuklóján. Veretekből alig volt díszként, de ékszerként is kevés volt rajta.  Haja pedig fonva volt, és éppen csak egy apró kis gyöngyökkel díszített kendőt tekert nyakáról fel a fejére. Szemre is látszott, puha bőrcsizmája van, és az is pirosra volt színezve, akár csak öve. És felkapó orra volt annak a lábbelinek, mint mifelénk szokás. Úgy tűnt, mintha több felől származott volna a viselete, mégis szép volt, és emellett a szépség mellett igen csak szomorúnak tűnt mind jobban. Én meg látva ezt a nagyon nagy szomorúságot a szemeiben, arra gondoltam, hogy jobbá teszem kedvét. A szekér túloldaláról mentem oda hozzá, karját érintettem, mire összerezzenve fordult felém. 

- Tessék, fogadd el! – nyújtottam felé a legszebben sikeredett fejdíszemet, amibe az apámtól kapott kövekből volt beleszőve. Ő megrázta a fejét, de azért egy árnyalatnyi mosoly átfutott az arcán. Én ennek úgy megörültem, hogy
nevetésre fordult bennem a kedv.
- Vedd csak el! Én készítettem! – mutattam magam felé, majd felé. Majd ismét mutattam magamra.
- Sepke. Sepke a nevem.

Apám mesélte, hogy ha idegennel találkozik az ember fia-lánya, bizony először a nevét kell magától adnia. Mert az idegen egyszeriben jó baráttá lesz, ha a nevünket tudja, akár beszéli a nyelvünket, akár nem. Mert a nevünk az egyik legnagyobb kincsünk! Hát osztogattam én bő kézzel a nevemet annak az asszonylánynak, míg ő meg nem értette, hogy miféle akaratossággal gyötröm őt. S vissza nem mondotta az én nevemet, majd a magáét is.

- Szepke, Ajduá.
- Kedves Ajduá, ezt most neked adom!  - nyújtottam ismét felé a szép ékességet.

Ő mondott valamit, lesütötte a szemét, és megint csak nem nyúlt a dísz felé. Én pedig erre mit tettem volna? Fejére illesztettem azt én magam. Meg sem fordult a fejemben, hogy mi más féle sorsot szántam én annak a dísznek, olyan egyszerű volt minden. De apám sem szólt semmit, mikor odalépve mellénk meglátta Ajdua fején a követ. Rám nézett, bólintott is tán, én pedig a csendessége örömén karja alá bújtam, és megszorítottam őt.  Majd ő két erős kezébe fogva vállam nézett rám, s úgy mondotta:

- Jó egy holdnapig vendégünk marad gyermekével Ajdua. Kaszár tovább megy még a sziget fele, de attól tart, hogy bajuk esne most azon a vidéken. Mit gondolsz lányom?

Hogy én mennyire megörültem ennek a hírnek! Örömömben táncot is lejtettem volna, még talpalávaló sem hiányzott. Persze, hogy lelkendezve üdvözöltem apám szavait! Ő meg csendes hangon kért, hogy akkor segítsek Ajduának. Menjünk, és Kaplonnal alakítsuk szépen lakhatóvá az újabbik fürdőcsergénket. Befér oda a vendégeink ládája is, hívjon Kaplon segítséget a férfiakból. Terítsük a földjét annak a sátornak, és vessünk fekhelynek valót is. Étkezni velünk fog, ezen fogva konyharésszel törődni ott nem kell, de a tűznek a helye legyen tisztára fordítva, mert estire kell a fény, no meg talán melegíteni is szükséges lesz a szállást, hiába már a jóidő.

Nem volt nehéz megkeresni Kaplon bátyám, éppen szemrevételezett egy kardot kicsit odébb az öreg Kaszár terítékénél. Reményteli harcosnak ígérkezett bátyám, ügyesnek bizonyult sokminden harci eszköz kezelésében. Meglett falubeliek sem voltak ügyesebbek nála példának okáért a botforgatásban, akár kámfával, cüvekkel, vagy furkóssal küzdöttek. Talán csak az erejüktől ha elmaradt még, de ezt meg ő nem szerette hallani. Ha meg is kérdezte tőlem, hogy na húgom, miként láttad csatározásomat, hamar inkább ellenembe fordult, ha azt mondottam, hogy igen ügyes, de erejében a pajtásokkal kéne leállnia. Szerette az igaz szó egyik felét, a másiktól meg mintha félt volna. Mondott is nekem olykor olyan bosszúsat, minek fele sem volt igaz! Minthogy díszíthetem én magam, ilyen magas lányhoz nem találni majd illő férj fiút, mert nekem az orrom még lóhátról is alig érhető fel. Nahát bosszantott ő ezzel engem, mert dehogy járt nekem az eszem még a férjuramon, meg ha járt is volna, mi köze őneki ahhoz! Nem mintha megboldogult Ajándék kedvese nem lett volna még nálam is magasabb leány, s mégis volt nekije szerelmes kérő párja bátyám személyében!

Ott állt bátyám, és nézgélte a kardot, alig akaródzott elmozdulnia onnét, mikor apám kérését vittem a fülibe. 

- Összepakol az öreg, mire visszaérek, ha most sátrazni küld az apám! 
- Hát és kend bátyámból merre tűnt a vendég iránti szeretet? Csak a katonaemberek számíthatnak arra?
- Ej, hát mit bánnám én, ha gyakorta itt járna az öreg! De ne küldjön már el most!
- Ott van apánk! – mutattam az alig pár lépésre tárgyaló apámra – Mondd neki magad, hogy nem segítesz Kaszár lányának, oldja meg maga!

Kaplon nem apánkra, de a szekérre pillantott, a szépséges ifjú asszonyra, ki meg még mindig a szekérfát nézte. Bátyám talán elszégyellhette magát, mert csak sóhaját fújta ki, és megindult pár pajtása felé. Én nem vártam be őket. Ajduához léptem, szóltam neki, hogy jó helyet készítünk neki, ne aggódjon. Mutattam, merre is van a sátrunk, de ő bizonyára nem értett semmit. Meg se pisszent, mosolya sem volt. Ha felnézett is, gyermeke után pislantott leginkább. Különös volt már így, hogy mivégre van ennyire nekikeseredve az életnek! Kezét érintettem, mosolyogtam rá, majd fordultam a fürdősátrunk felé, hogy rendbe hozzuk azt.