Velencei szerelmesek

Liszt Ferenchez kevés zeneszerző mérhető.
Most azonban nem főként zenei oldaláról, hanem az érzelmei vágta csapáson át közelítek a zeneóriáshoz. Kissé rendhagyó, igaz…
Talán majd egyszer páratlanul szép műveit állítom érdeklődésem fókuszába, és írok róla: most mint egy szerelmes fiatalembert mutatnám be. A kivételesen nagy tehetségű zeneszerző, a virtuóz zongoraművész élete kanyargósan és meglehetősen érdekesen rajzolódik ki előttünk, ámulói, csodálói előtt.
Doborjánban született 1811-ben, Bécsben és Párizsban végezte tanulmányait, s már ekkor rengeteget koncertezett.



Amikor 1833-ban találkozott Marie d’Agoult-val, úgy látszott, mindketten a sors dédelgetett kegyeltjei.
A huszonkét éves zongoraművész már ekkor hosszú sikersorozatra tekinthetett vissza, és a néhány évvel fiatalabb ifjú hölgyet is a vagyon és az előkelő társaság kellemei vették körül. Vonzalmuk talán nem is ígért mást, mint két elkényeztetett és kicsit unatkozó nagyvilági fiatal könnyű kalandját.
Ám a valóságban mind a ketten életük válságos szakaszát élték. A fiatalasszonyra növekvő súllyal nehezedett szerelem nélkül kötött házassága, és bizonyára föltette magának a kérdést, mihez kezdjen méltó tárgy nélkül ellobbanó érzelmeivel és nem mindennapi szellemi tehetségével. Liszt Ferencet sem elégítette ki a csodagyerekként szerzett hírnév, sőt, inkább terhére volt, mind gyakrabban vonult az áldott magányba, szembenézni önmagával. Gyakran kereste fel Lammennais-t, a lánglelkű papot, eszményekre szomjasan a La Chénaie-i tanyán, ezen a különös lelkigyakorlatos helyen.
A válsággal küzdő két lélek találkozása mély és tartós szerelmet fakasztott, melyben egyikük a művész felfokozott érzékenységével, míg a másik a női lélek ihletett fogékonyságával élte át szellem, szív és test minden eksztázisát, közös csendjét, és kölcsönös gyötrelmeit. Szerelmüket a botrányosan csámcsogó „jó társaság” rossz nyelve elől Itália eszményi tájaira menekítették, és ott, Velencében történt a törés is.
Egy idő után Liszt visszakívánkozott a zajos művészsikerek és a társadalmi tündöklés világába, és erre ürügyet is talált. 1838. március 15-én a nagy dunai árvíz romba döntötte Pest-Buda palotáit és viskóit. Liszt Bécsbe utazott hangversenyt adni a károsultak segélyezésére. Aztán őt is elragadta az ár. Megrészegült a sikertől, minden cseppjét ki akarta élvezni, és az asszonyt, aki családot, pozíciót, mindent eldobott érte, hogy társa, és gyermekeinek anyja lehessen (három gyermekük született) - magára hagyta. A sokadik szakítás, és kibékülés után a kapcsolat 1844-ben végképp véget ért.



Érdekes módon mind a ketten sokat köszönhettek ennek az elválásnak. Liszt Ferencben ezek az évek segítettek megérlelni a nagy zeneköltőt, Marie ennek a viszonynak a bonyadalmaiban vált társasági dámából önálló személyiséggé: férfias írói álnevet választva  - Daniel Stern néven – adta ki történelmi és irodalmi műveit. 
Liszt 1847-bem megismerkedett Sayn-Wittgenstein Karolina hercegnővel, aki a zeneszerző haláláig társa volt.

De térjünk vissza a huszonéves szerelmespárhoz.
Marie d’Agoult így ír a fiatal Lisztről, megismerkedésük után: „ Magas termetű, rendkívül sovány, halovány arcú férfi, nagy, tengerzöld szemekkel, melyekben gyors fények gyúltak ki, beteges, de erőt sugárzó alkat, tétova járás, nyugtalan arckifejezés, mint egy kísérteté, akinek mindjárt vissza kell térnie a sötétség birodalmába… - ilyennek láttam az ifjú lángelmét, akinek rejtőzködő élete éppoly kíváncsiságot ébresztett akkoriban, mint amilyen nagy irigységet keltettek hajdan zajos sikerei. Mikor mellém ült, és merész kedvességgel, mintha régről ismerne, bizalmas csevegésbe kezdett velem, megéreztem, hogy fura külseje mögött, mely először bámulatba ejtett, milyen vonzó, erős és szabad szellem lakozik.”

…és most ismét megsértjük a levéltitkot: a rajongó Liszt ezt írta Marie-nak: „Nem láthattam magát tegnap, és nem láthatom ma sem. Átkozott nátha, ágynak döntött! Írjon hát nekem pár sort! A világon egyedül maga jelenti számomra az életet, és maga az egyetlen, akinek a hiánya fáj. Számoljon be a tegnapi napról, az éjszakáról! Hogy volt fésülve a haja?  Köhögött?  Keringőzött? Semmit se hagyjon ki! Ma jobban érzem magam. Volt idő, amikor örömmel fogadtam volna, ha egy kis megfázás megszabadít az élettől. Most szomorú szívvel halnék meg. Miért? Mert szeretem. Mert látni akarom még szőke haját, kék szemét, hallani a hangját, olvasni a leveleit. Élni akarok. És életben is fogok maradni, mert szeretem.A betegségtől csak akkor kell félni, ha olyan pillanatban ér, amikor a szívünkben szerelem helyett űr van. Ha száz esztendeig szeretnénk, száz esztendeig élnénk.

Egy későbbi levél: „ Tegnap nem kellett esti imát mondanom. Úgy éreztem, mintha még el sem váltunk volna. Tekinteted bűvösen ragyogott tovább az Égben. Egész nap úgy éreztem, angyalok és égi tünemények karába tartozom, mintha valami titokzatos, új és örök ünnep részese lennék…Nem volt többé sem tér, sem idő, sem szavak…Csak Végtelen…Szerelem…Gyönyör…Irgalom… És végezetül Isten!”

…aztán 1835.májusában Marie újra találkozott Liszt Ferenccel.  „…egy héttel később elhagytuk Franciaországot. Szerelmünkön kívül mindent összetörtünk, megtagadtunk, lábbal tiportunk. Az ismeretlen, a mindenek fölött erős Isten kerített bennünket hatalmába, és az ő kezében volt sorsunk.”

1838. Milánó. Marie így ír: „A szívem csordultig telt költészettel. Drága múltunkon merengtem, még teljesebben átéreztem azt, amit néhány perccel előtte alig mertem magának kimondani, hogy mi magunk is szentek vagyunk, kiválasztottak, elnyertük a halhatatlanság zálogát: a költészetet és a szerelmet.”

1938. április, Bécs. Liszt levelet ír Marie-nak: „ …tegnapelőtt már egyetlen jegyet sem lehetett kapni a mai hangversenyemre. Aztán a császárné előtt kell játszanom. Ha ideutaznál, azt hiszem, tetszene a város…De nem! Jobb, ha Velencében találkozunk. De oly soká lesz! Még két hét! Te vagy a mennyországom és egyedüli menedékem.”

A pénz özönlött Liszt lábai elé, mind odaadta az árvízkárosultaknak. Sikert sikerre halmozott. Ünnepelték, nemesi címet kapott, Marie keserűen jegyzi meg:„…a nők ráakaszkodtak, félrelépései már nem is hozták zavarba.”
Marie d’Agoult 1841-ben ezt írja Lisztnek: „Néha babonás vagyok. Tudja, megfigyeltem, hogy 1833-tól kezdve minden egyes év közelebb hozott bennünket egymáshoz, egészen addig, míg életünk tökéletesen egybe nem forrt. Most iszonyattal gondolok arra, hogy 1839 óta minden lépés egyre inkább eltávolít és elválaszt bennünket…”
Minden elromlott, minden összetört: a szerelemnek vége.
A velencei szerelmesek románcának örökre vége szakadt.
Ami maradt, - a teljesség igénye nélkül: 12 szimfonikus költemény, misék, két szimfónia, és zongoradarabok.
Mind halhatatlan.
Mind egy-egy csoda.