Mint egy fehér szoba, olyan volt a tested,
ahogyan néztelek, megláttad, kilested,

miként írom kebled, mely két kitárt ablak,
ahonnan fényt viszek, mikor magadra hagylak,

számba viszem ízét, és fényedet, hogy lásd
a sűrű és párás tétova ragyogást,

mely az esteken már olyan, mint köd, mi tűzbe mar,
ajkad, combod kéri, hívja, s így szól: Akar…

Ahogy mozdulsz szelíd vonás, bús alak
tested is így remeg, elomló vonalak…

Lettem, mert lettél, s nem leszek, mert voltál,
szobám, menedékem, hol öled az oltár,

és én ostya leszek benned és rajtad,
megszülettem érted, mert akartad,

és ha fáradt vagyok, nyugovást az éj ad,
ahogyan rám csukod árnyékos szemhéjad.