Most látom meg a legszomorúbb arcodat,
büszke fintort, ajkad, az ágyszagú harcokat,

kóstolom még melled, ostyafényű bőröd,
húsomba nyal az éj, s mint tompa tőrök,

felsebez az alkony, az ősz, az összes nap,
az alkonyéhű fák kivérző ujjal áldanak.

Haja szagát kifújja a szél, s míg kontya itt,
álmodja az estek  anyaszagú rongyait

kezét, az arany templomajtót, hol nyikordul a lét,
kalászszín ujjait, ahogy takarja mellét,

mely tenyeremből dongó lombú dombra vitt,
míg a dél az égbe mártja fehérlő combjait,

boldog szép bokáját, s rajta sarlóléptű holdat,
haját, mely árad, mint vízben a vegyi oldat,
langyos ölét, ahogy ölemmé olvad...

Joó Attila festménye

http://www.festomuvesz.hu/jooattila/kepek/2008_06_16/Akt8.jpg