Messzire vitt az önundorom lába,
át a pipázó gyáraktól
egy külvárosi utcába,
szívem az alkonyi napon még fennakad,
de leszaggat az esti szél
s szembeköp egy bolti kirakat.
Itt borbélyüzlet és kávéház,
rosszfalú raktár,
szédülök és szólongatlak,
mert e tűzfalak közé raktál,
s nem marad utánam nyom...
E tájba tapostál
békétlen szárnyalásom

Sűrű vörös alkony verdes,
mintha átszúrnák a vénát,
s lassan felüvöltenek a
mosdatlan szájú szirénák.
S jó volna, ha itt lennél velem,
(az Ősz megfojtja a fákat,)
Látom a fehérlő hátad,
s egy kirakatban az esti zajok
pengetik a zongorákat,
majd a lámpák, mint bűzös legyek,
elringatva egy-egy hegyet
szállnak az éjszaka homlokára.

Fekete hártyás szemmel
rám bámul az éjszaka,
nyirkos házba fúj az éj szaga,
ahogy gyomrát mutogatja
az üvegtelen ablakon át,
s a házakra húzza az éji műszak
iszonyú sátorát.
Munkások jönnek, az éj vadjai
nőstényszagú farkasok,
szemükön hordják
a napfényt, a fűszagot,
álmot és óceánt
aranytűzű Máltát…
Jönnek, kik nemrég még
asszonyuk ölét cibálták

Sötét lett hirtelen,
száznyi utca tátog, bűzös torok,
s huhog a város bélrendszere,
nyirkos csatornák, sikátorok,
(s a holdat döfködik az ágak)
és a szél lengeti
az ázott ruhákat,
asztalokon pohár,
sárrá hízik bennük a korom,
s belehull a levél, rovardög és pete,
amott kés, majd tányér, és hamutál,
ezernyi dolog rémülete.

Fejembe zúg a törvény:
„Élj, hogy másokat éltess!”
De egy elhagyott nő már mérgeket vett be…
Tégy te is így, mielőtt a kalapács
belerohad a kezedbe….
Nézd a nőt, sínt keres magának,
hogy gyorsabb legyen a halála,
míg az uzsorás azzal kérked, hogy
mennyi a hal ára.

Számba menetelnek e vasszigor-rendek,
de ha rám taposnak, hát öklendek,
mint gyerek a penészes kenyértől,
ki vizet árul filléres moziba,
s kinek szájából vicsorog a foga odva…
Az éjszaka száguld a vonat fölé,
fortélyos füstté robogva.

Én ide nőttem, mint tenyérbe az ima,
kenyérbe a kés, mint a nő a férfiba,
kinek teste a másikéba vés,
itt az élet a vágy miatti vezeklés.

A parázna hajnal nyalja a várost,
(s a holdat döfködik az ágak)
izzadó utat, begyes kupolákat,
kemény szőrű füvet,
s a nap még áttetsző buborék,
melyet felrepít a halálos lendület.
Isten keze messzire dobott…
A reggeli eső verte a dobot
e beduinbőrű háztetők fölé.
Szeretem a kezed, ahogy testembe mélyed,
bennem ring öled kútja, vad árnyas mélyed,
s arcomra csapzottan hull a hajad,
vak tengeri hínár…
Ölembe vennélek,
ha egyszerre magadba hívnál…