A kövek csendjébe ágyazva élek,
üres poharam szomja rámtalál,
ernyedő kezemben lüktet a végzet,
vérképem ábrája biztos halál.

Sírkövek csendjébe emlékek járnak,
elhervadt virágok illata szúr,
egyenként leállnak a büdös gyárak,
s felettük feketén lóg az azúr.

Estére fészkükre szállnak a varjak:
sötét egekre lő a károgás...
Sok meggyötört ember forog az ágyán:
imájuk - megfontolt káromkodás.