Száz könyv 1.


Ez az írás vitairat…
És legalább annyira provokáció is, mint amennyire csendes elmélkedés.
Régi zsurnalisztaokoskodás, hogy melyik a száz legszebb zenemű, könyv, vers vagy hasznos tárgy.
Egyszer a nagy osztrák dirigensnek, Herbert von Karajannak  is feltették azt a kérdést, hogy melyik lenne az a tíz zenemű, amelyet magával vinne egy lakatlan szigetre. Karajan kikerülhette volna a kérdést azzal, hogy teljesen mindegy, hiszen a lakatlan szigeten nem tudja csatlakoztatni a lemezjátszót, így nincs értelme a felvetésnek. Ehelyett Karajan megkerülte a választ, s azokat sorolta, amelyekért fájna a szíve, mert kénytelen lenne itt hagyni azokat.
Kosztolányi is bekapcsolódott abba a franciaföldről indult vitába, hogy melyik a tíz legszebb szó.  Az eredmény kétes, hiszen azok a szavak, melyek hangzásban a legszebbek, fogalmiságukban nem mindig emelkedettek.
Szerb Antal Száz vers című kötetének olvasásakor először az ember azt a kétszázat keresi, amely neki eszébe jut, és nincs benne ebben a kötetben. Szerb könyve a megjelenésekor vitairat és provokáció volt, ma csak csendes elmélkedésre való hívás.
Hamvas Béla kis pamfletje a száz könyvről megérlelte bennem azt a gondolatot, hogy ennek az ostoba felvetésnek hódoljak. De nem az ostobaság okán, hanem megkeseredettségből.
Minap egy könyvmetropoliszt járva jutott eszembe, hogy mára megszűnt az irodalom, mégis a könyvesboltok könyvtúlnépesedésben szenvednek. És hogy nincs tízszer annyi könyv ezekben a szellemi raktárakban, az csak azért lehetséges, mert a költő és a szegénység kölcsönösen feltételezik egymást.
Természetesen ott vannak a klasszikusok, de ma klasszikusokat olvasni sznobizmus. Fájdalmasan teszem hozzá, hogy az újakat pedig nem érdemes.
Divattémák jönnek és mennek, melyek alá befészkeli magát az író abban a reményben, hogy az írói mivolta ellenében most meggazdagodhatik. De a divat manapság rövid ideig tart, s a divattémák alkonyában az írói létnek is befellegzett.
Szomorú tendencia, hogy amit tíz évvel ezelőtt olvastak, vagy akárcsak öt éve, azokra ma már nem is emlékeznek. Hiába, sic transit gloria mundi!
Iskolás műveltségünk pedig az irodalom helyett az adóbevallási technikák ismeretére szűkült, s így kerül a bevásárlókocsiba a divatos fürdőruha és a mirelitebéd mellé a divatos könyv a mirelitkulturálatlansággal.
Az alább olvasható száz könyvről szóló elmélkedés inkább csak provokáció akar lenni, melynek egyedüli célja, hogy olvasója megharagudjon az írójára, mert neki nem ez a száz könyv tetszik.
Vigaszom csak annyi, hogy egy lakatlan szigeten mindig lesz fény az olvasáshoz…


 



1. Evangéliumok


Az emberiség összes megnyilvánulása között a szent evangéliumoké az elsőség, hiszen ezekből a kis könyvecskékből maga az Isten beszél mindenféle prófétai hókuszpókusz nélkül. Nincs ezekben a könyvekben semmi emberi, mégsem idegen az olvasótól, mert a krisztusi szeretet és a jóság a legmagasabb idealizmus, mely túlmegy az emberi képzelet határain, de mégsem követel felsőbb iskolai műveltséget, etikai és moralizáló fölényeskedést. Egyszerre gyermeki tisztaság, életöröm és kegyelmi állapot.
A teológia ott kezdődik, ahol a hit véget ér.
Hangja mégis olyan egyszerű és természetes, amennyire tiszta és istenközeli egy családi közös ima, az első anyai ölelés egy újonnan született gyermek számára, vagy a halálban való elcsendesedés.
A „jóhír” hatása az emberiség történelmére legalább annyira felbecsülhetetlen, mint amennyire hatása a művészetben felmérhetetlen.
Az Evangéliumok az egyetlen olyan irodalmi szempontok alapján is megközelíthető alkotás, mely az irodalmon kívüli életben is jelen van teljes irodalmi súlyával. Elég csak egy keresztény templomba bemenni és az eucharistiában ott a legmélyebb katarzis.



2. Markión: Antitézisek


Az Antitézisek a legkülönösebb a száz könyv között, hiszen valójában nem létezik. És ha mégis fellelhető lenne egy-egy példánya, az vagy hamisítás, vagy lopás által történhetne meg, hiszen Markión még Luthert is messze maga mögé utasítva a legnagyobb eretnek a katolikus egyház történetében annak ellenére, hogy az egyház szervezeti architektúrája Markióntól származik. Mindezek ellenére és mindezekkel együtt műve eltűnt, neve feledésre ítéltetett.
Markiónt korábban a nagy egyháztudósok Antikrisztusnak, a Sátán elsőszülöttének, termékeny lángelmének, az egész emberiség számára meghatározó szellemi jelenségnek tartották. Az Antitézisek tartalmára csak ezen egyházatyák műveiből tudunk következtetni. Mert amíg az Evangéliumok a legolvasottabb és legnagyobb példányszámban eladott könyv (A Bibliától függetlenül a külön kiadott Újszövetség részeként is százmilliós nagyságrendű kiadást ért meg), addig Markión művének csak a beavatott néhányak lehetnek olvasói, ha könyvéből legalább egy példány fennmaradt.
Markión életrajzi adatairól keveset tudunk, halálának helye és ideje ismeretlen, s az sem kizárt, hogy erőszakos halállal halt meg.
Tanításának lényege annyi, hogy az Evangéliumokból minden zsidó elem törlendő. Gondolkodásának keresztmetszetében nem a zsidó Messiás áll, hanem az Ismeretlen, vagy ahogy a markioniták nevezik, a Jóságos Isten, aki gyermekét elküldte ebbe az anyagi világba azzal az üzenettel, hogy lelkiségükkel győzzék le ezt a Demiurgosz által teremtett anyagelvű létformát.
Markión megtiltotta híveinek a nemi közösülést, sőt a testsúlygyarapodást és örömérzetet okozó étkezést is elutasította.
Az Ószövetséget teljességgel elvetette, és Lukács evangéliumának, valamint Pál apostol tíz levelének zsidótlanításával alkotta meg saját Szentírását.
Etikai tanításában az igazságosság bűnt jelent, hisz az a zsidó morál alapja. Az igazságfelettiségben hitt, mely szerinte Krisztus tanításának a valódi lényege.
Markión az irodalomtörténet és a teológia legtitokzatosabb alakja, s ha műve a világ elé kerülne, alapvetően megváltoztatná az Egyház további működését.


 



3. Madách Imre: Az Ember tragédiája


Madách hatalmas drámai költeménye a műfaj és magának az egyetemes irodalomnak is az egyik legmélyebb, de mindenképpen legátfogóbb alkotása.
Nincs az irodalomtörténetben még egy olyan írás, amely méreteiben hozzámérhető lenne.
Az egész mű vegytiszta filozófia és teológia tökéletes költői nyelv kristályszerkezetébe zárva. Nemcsak teremtéstörténet, Hegel, Byron, szentírási bölcselet, hanem Spengler és az egész kultúrkörelmélet megelőlegezője és feltalálója.
Goethe Faustját is messze felülmúlja, s mélyebb, szélesebb Byron Káinjánál, mely művektől Madách igen sokat tanult.
A Tragédia mellett olyan nagyszerű drámai költemények, mint Ibsen Peer Gynt vagy a Brand című művei is eltörpülnek a modern érzékenységünk szempontjából, míg Madách egész archaikus nyelvezetben ott van az az ősvilági borzalom, mely a sumér és babiloni ősmítoszoktól Shakespeare Machbetjéig fellelhető.
Madách zárkózott, nőgyűlölő férfi volt,attitüdjében felismerhető Markión és Otto Weininger is.
Éva Demiurgosz akarata, Ádám az Ismeretlen Isten titkát megfejteni akaró örök tézis. Luciferben rengeteg antik filozófia található, mégis ő a szintézis, mely kiegyenlíti az anyagelvűséget a szellemi léttel. És ez a bukás markióni értelemben, mely örökké megismétlődik.
Ha Madách nem ismerte az Antitézisek íróját, akkor ez vagy csodálatos egybeesés, vagy az egyetemes szellemiség isteni eredetének legfénylőbb bizonyítéka.



4. Baudelaire: Les Fleurs du Mal


Baudelaire-rel kezdődik a modern költészet.
Mikor 1857-ben megjelennek a költő „Beteg virágai”, akkorra érik be az a hisztérikus, a nagy történelmi kataklizmákat a világra kiszabó embertípus, mely a vallás és az istentagadás határmezsgyéjén tántorog.


A könyv sorsa jól példázza a kort. Az első kiadás bevétele Baudelaire-nek és barátainak egy közös ebéd árát hozták egy ócska, külvárosi étteremben. A megjelenés után a művet betiltottál, majd egyházi indexre került.



A Les fleurs du mal metafizikai síkba helyezi a bűnt, s ezáltal megteremti a bűntudatnak a kereszténységtől független érzését. Mert a baudelaire-i ember fészket épít a bűnből, mert ösztönélete erre predesztinálja. A józan polgári szemlélet elleni sátáni harc volt ez, csiklandó életérzés, mely nélkül elviselhetetlen a lét. Nietzsche ebből a szellemi táptalajból nő ki, de míg Baudelaire megmarad költőnek, az egyetemes bohémság mesterének, addig Nietzsche kiszakad a költészetből, s hűvös tárgyilagossággá erjeszti a baudelaire-i nedveket.
Baudelaire esztétikai értelemben vett újdonságokat nem hoz, a Leconte de Lisle-féle hagyományokat követi vagy még inkább utánozza. Szonettjeinek formabontása sem olyan jelentős, ahogyan azt az irodalomtörténet beállítja.
Baudelaire nagy újdonsága az volt, hogy az emberiségnek megmutatta, hogy hit és vallás nélkül az ember csak elevenül rothadó hús, s a költőnek nem az a feladata, hogy az erény és a stílust szintéziséből kikeverje a modern kor lelki tájait. Éppen ellenkezőjét akarta. Úgy tudta, hogy e kettő egymást gyengítik. Erről szól a híres előszava is:


„Nem asszonyaimnak, lányaimnak vagy nővéreimnek írtam ezt a könyvet; nem is a szomszédom asszonyainak, lányainak vagy nővéreinek. Azokra hagyom ezt a föladatot, akiknek érdekük: összetéveszteni a jó tetteket a szép szavakkal. Tudom, hogy a szép styl szenvedélyes szerelmese kiteszi magát a sokaság gyűlöletének; de semmiféle emberi tekintet, semmi álszemérem, semmi pajtáskodás, semmi közvélemény nem kényszeríthet rá, hogy e század páratlan tolvajnyelvén szóljak, vagy összekeverjem a tintát az erénnyel.”


Baudelaire sohasem vesztette el katolicizmusát, de rettegett attól, hogy a katolicizmus modern értelmezése hétköznapivá teszi. Ezért a nőben azt az anyagelvűséget látta, amit Markión mutatott meg vagy Madách Baudelaire előtt újra felfedezett. Alkalmatlan volt a családi életre, hiszen maga is a család válságának terméke volt. Szexualitás és nemzés miatta nyert létjogosultságot. Megsejtette, hogy az anyagi létbe való süllyedésből lehet meglátni a lélek és a szellem fenségét. Így Stefan Georgének, Nietzschének és Rilkének már nem kellett alámerítkezniük.