Az ártatlanság kora





A minap egy késő esti órán „kalandoztam” elalvás előtt a TV csatornáin, és még pont időben kaptam el egyik kedvenc filmem első képkockáit. Igaz, a nyitójelenetről épp lemaradtam, de már annyiszor láttam ezt a filmet, hogy fejből is idéztem volna a lehagyott jelenet dialógusait.
Martin Scorsese filmjéről van szó, az Oscar-díjas „Az ártatlanság kora” című moziról.
Különös alkotás ez Martin Scorsese-től, akinek filmjei elsősorban a jelen létbizonytalanságát, elkorcsosulását, a kilátástalanságot, az élet sötétebb oldalát vagy a nagyvárosi erőszakot veszik górcső alá.
A rendező ezen munkája ugyanis egy XIX. században játszódó epikus kosztümös film.
Az 1870-es években járunk, a helyszín New York  - a felsőbb társadalmi osztályok sznob-ízű szabályaitól egészen kis térbe zárt és elfojtott világa.






Newland Archer, a jó nevű ügyvéd, és az Európából hazatért Ellen Olenska grófné egy operaelőadáson találkoznak, és lassanként, lépésről lépésre döbbennek rá, hogy egymásnak teremtették őket. Mindvégig sistereg a vászon kettejük jelenetét nézve - csak a nagyon nagy szerelmek tudnak ekkora feszültséget ilyen szikrázóan megjeleníteni. Elég lenne egyetlen picinyke szikra, hogy robbanjanak a szenvedélyek; de Scorsese nagymester ennek ábrázolásában is.
Fojtott és igen erős erotika uralja kettejük minden egyes találkozását - szinte le is lép a vászonról ez a hatalmas és fülledt érzés  -, de mindezt úgy kapjuk a Mestertől, hogy egyetlen obszcén vagy akár csak annak halovány suhintása sem jelenik meg a szemünk előtt. Bravúros...




A legérzékibb jelenetek közé tartozik például az, amikor egy téli estén, a lovaskocsiban ülve, a meleg és vastag télikabátokba burkolt, tetőtől talpig felöltözött szerelmespár együtt utazik: Newland „kibontja” a finom őzbőr kesztyűből szerelmese hófehér, ápolt kezeit, és a csuklójára lehel egyetlen, iszonyúan szenvedélyes csókot, majd egyetlen szó nélkül az ölébe hajtja a fejét.
Nem történik más.

Páratlanul zseniális jelenet - vetekszik bármely túlfűtött erotikus pillanattal. Több annál: a klasszikus mondás: „néha a kevesebb több” elvét látjuk igazolva.





A baj azonban csak az, hogy az ügyvédet köti a grófné naiv, de bájos unokahúgával, May-jel kötött eljegyzése. Newland tehát két nő között őrlődik, és minduntalan vigyáznia kell mindkét nő jó hírére. Az érzelmek, valamint a kor társadalmi elvárásaiból fakadó ellentétek szinte teljesen felőrlik az ügyvédet. Sürgeti a házasság megkötését, így remélve érzelmi szabadulást a szép, de a közvélemény szerint bukott asszonyként számon tartott grófné bűvköréből.

Mindhiába.
Ellen Olenska grófnét élete végéig szereti - de úgy, hogy mindeközben jó férj, remek apa és tisztességben megőszült nagyapa lesz.
A szíve viszont örökre a szép Ellennél, vagyis Michelle Pfeiffernél maradt.
Daniel Day-Lewis kitűnő alakítást nyújt e furcsa, önmegtartóztató szerepben, mert hiába a makulátlan, a végsőkig tisztességes családapát látjuk - mi, nézők tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy élete minden pillanatában csakis egyetlen nő tölti ki szíve minden, rejtetten kicsike zugát is. És az nem a felesége…


Scorsese filmje meglepő a mester a korábbi alkotásaihoz képest, a számára szokatlan történet ellenére egy rendkívül szép és érzelemdús filmet készített.
Külön említést követelnek maguknak a csodálatosan fotózott jelenetek - az egyik legszebb és legemlékezetesebb az, amikor a grófnő keresésére küldött Newland az óceán partján napernyőt tartó Ellent megpillantva, a megszólítását is attól teszi függővé, hogy az akkor épp arra tartó hajó eléri-e a világítótornyot: ha addig a nő megfordul - odamegy hozzá. Ha nem - dolgavégezetlenül visszatér a birtokon álló házba…
Akár giccs is lehetne, mégsem sorvad azzá e kép Scorsese és az operatőr értő kezei alatt.





Naplemente van, Ellen háttal áll, a hatalmas víz az alkonyatban lángol, mintha meggyújtották volna. A kis hajó lassan úszik a torony felé.
Ellen még mindig nem fordult Newland felé.
A férfi vár, hol a hajó útját fürkészi, hol a szeretett asszony csodás alakjába merítkezik tekintete.
Csigalassúsággal telnek a percek - a hajó elhagyja a világítótornyot: Ellen nem nézett hátra.
Az ügyvéd megfordul, elindul vissza a házba. És már nem láthatja, hogy az asszony pontosan ekkor fordítja el fejét a víztükörről.
Ez az utolsó kép marad meg a férfi emlékeiben huszonvalahány év múltával is: Ellen háta, amint a lebukó napfényben kecsesen tartja a napernyőt szép feje fölé.

És eltelik az életük úgy, hogy évtizedekig nem látják egymást – minden adódó alkalmat „kikerül” Newland.
Soha többet nem találkoznak.

A XIX. és XX. század fordulójának világa igen érdekes kor volt. Igaz ez mind társadalmilag, mind irodalmilag. Ebből a világból is az egyik leginkább figyelemreméltó színhely New York, a korabeli Egyesült Államok, valamint Nagy-Britannia felsőbb osztályainak társasági élete. Több író is foglalkozott ezzel a különös társadalmi réteggel, de most csak egyről essék szó: Edith Wharton-ról. Ő írta e film alapjául szolgáló könyvet is.
A nálunk - művei alapján méltatlanul - kevéssé ismert Edith Whartonról elég kevesen tudják, hogy az 1862 és 1937 között élt írónő legtöbb műve New York társadalmának felsőbb kasztjaiba vezet el minket. Ha végigkísérjük életét, láthatjuk, hogy ez az életforma nem volt ismeretlen számára, hiszen családja is örökségéből élt, nem munkájából tartotta el magát, és maga Edith Wharton is a felsőbb társasághoz tartozott. Gyermekkorában családjával bejárta Európát, majd az Egyesült Államokba visszatérve new yorki és newporti otthonuk közt ingázva töltötték az időt. A lányt, bár nem volt szép és viselkedése is eléggé félénk volt, jól fogadta a new yorki társaság. 23 évesen ment hozzá Edward "Teddy" Robbins Whartonhoz, aki éppolyan volt, mint az apja: unalmas, nem túl művelt, és családja pénzéből élt. A társadalmi élet követelményeinek legfeljebb annyiban nem felelt meg, hogy túl művelt és fantáziadús volt, és regényeket publikált. 1911-ben vált el férjétől, akin az öröklött elmebaj tünetei egyre inkább mutatkoztak.
Az 1993-ban készült Az ártatlanság kora című regényéből készült Martin Scorsese film méltán aratott nagy sikert. Talán a rendező férfi-voltának köszönhető, hogy a világ, a kor és a társadalomábrázolás olyan tökéletes ebben a műben. Szorosan idetartozik, hogy a történet középpontjában látszólag egy férfi áll, de ha mélyebbre tekintünk, akkor sokkal inkább két nő történetéről szól.
Lássuk csak még egyszer: a nagynéni egy félresikerült házasság után tér vissza Európából. Ez az amerikai társadalom krémje számára abban a korban elfogadható. De csakis abban az esetben, ha van, aki támogatja, és ha nem túl botrányos események állnak a háta mögött. Ebben az esetben ez így van: Olenska grófnénak egy egész család áll a háta mögött, többek között unokahúga, aki éppen eljegyzését ünnepli vőlegényével. A férfi azonban egyre inkább a másik nő bűvkörébe kerül, és végül csak menyasszonya ártatlansága az, amely eredeti választása mellett tartja. Hangsúlyoznunk kell: a látszólagos ártatlanság, s mert női író regényéről van itt szó, nagy esély van arra, hogy jobban belelásson a női lélekbe, mint ahogyan egy férfi erre képes lenne.
A nő nagyon is jól tudja, mit tesz, és a tudatlanságban, vakságban megtalálja azt a tökéletes fegyvert, mellyel magához kötheti a férfit. És ez így is történik.
És bár Newland Archert teljesen elbűvöli a gyönyörű, érett nő intelligenciája, önállósága, mégis a társadalom szemében példás családapa maradt.
Kis menyasszonya a naiv, együgyű teremtés, May - mégis hamar megérzi kedvesének megingását.




De mit rejt az ő ártatlansága: igaz érzelmeket, valós vágyakat palástol a kényszerű kötelesség mögött, vagy a nyugalom nem más, mint az üresség elé leeresztett függöny? A férfi csak későn jön rá, hogy összeesküvés áldozata lett, és belesimul a számára kijelölt életformába. Házasságkötése után soha többet nem találkozik élete nagy szerelmével - méghozzá tudatosan nem. Még akkor sem, amikor erre lehetősége kínálkozna. Menekül. Halálosan fél saját érzéseitől, ezért inkább elmenekül, szeret, küzd  - és szenved.
A film végén - megöregedve, megőszülve - az immár felnőtt fiával jár Párizsban, ahol a grófné él: állnak az előkelő, párizsi emeletes ház előtt, és Newland kitartóan, sokáig vár magasba emelt fejjel, tekintettel - hátha megpillanthatja ott fent, az ablakkeretben Ellent. De nem jelenik meg senki. Newland-nek csak csöngetnie kellene, és kinyílna a kapu. De nem.
Így csak hosszú-hosszú perceken át sóvárogva vár, bízik a vakszerencsében, de mindhiába: már a fia is sürgetően szól rá, olyan sokáig bámulja azt az emeleti ablakot...
Newland a késő őszi ragyogásban szélesre tárt ablak mögé képzeli szerelmét, de bátorsága még ekkor sincs szembenézni az asszonnyal.
Az ablakszárnyak egyszer csak becsukódnak - és főhősünk megfáradt léptekkel kisétál a filmből.

Az öt Oscar-díjra jelölt alkotás Scorsese egyik legjobb újkori műve lett még a legszigorúbb kritikusok megítélése szerint is.
Keveset számít az én véleményem itt - de szerintem is remek film, szívemnek igen kedves, olyan, amelyet időről időre leemel az ember a DVD-ket felsorakoztató polcról.

Jó szívvel ajánlom ezt a filmet mindenkinek – annak dacára, hogy Scorsese Mester 17 éve forgatta moziját, még ma is varázslatosan hat a romantikát, a drámát, a feszültséget, a misztikumot, és a kivételesen jó filmet szeretők számára.
Örökzöld darab lesz - vagy már az is -, akárcsak a Casino vagy a Dühöngő bika.
Scorsese szinte mindig mozitörténelmet ír.