Élni vagy meghalni - részletek




Bevezető

Elmondom, kiknek írtam leveleimet.
Nemrég kezembe került egy napló. Lapozgattam. Meglepődve láttam, hogy napról napra, hónapokon át egyetlen mondatot írt bele tulajdonosa: „Szeretek élni!" – Aki így érez, annak életkedvét erősíti ez a könyv!
Évekkel ezelőtt azonban kezemben volt egy olyan napló is, melyben ezeket a sorokat olvashattam: „Bár véget érne az életem! Senki nem szeret. Hitványabb vagyok minden embernél. Egyszer biztos megölöm magam!” Ezek a megállapítások, indulati kitörések, elhatározások a naplóban más szavakkal, de az egész évet jellemzően ismétlődtek. – Aki így érez, aki nem kíván tovább élni, sőt hívja a halált, az olvassa el leveleimet.
Ahhoz is szólnak soraim, aki már túlélt öngyilkossági kísérletet.
Bár az önpusztítás örvényébe soha nem kerültem, alig 13-14 évesen naplómba nagybetűkkel írtam be egy római szónok megállapítását: „A bölcselkedés kezdete: gondolni a halálra.” Úgy gondolom, aki gyermekként, ifjúként, felnőttként a saját halálával néz szembe, elkezd bölcselkedni. Olyan kérdéseket tesz fel, melyek mindenkor foglalkoztatták az embert. Mi az élet értelme, mi a célja, érdemes-e élni? Aki hívja a halált, nem az eszével közelíti meg a kérdéseket, melyek mögött az élet és halál titkai vannak, hanem egész lényével. Ezért nem idegen tőlem, aki önként akar meghalni. Rokonságot érzek vele.
Közös bennünk a halál gondolata. A különbség az, hogy amíg én csupán tudomásul veszem egyszeri, majdani halálom tényét, és életemmel vagyok teljesen elfoglalva, ő hívja a halált, sőt önkezétől akar meghalni. Bele sem gondol, mire vállalkozik.
Életének-halálának kérdésében bíró akar lenni, holott az ember önmaga ügyében aligha lehet igazságos.
Saját ügyében védő és ügyész kíván lenni, holott a vádat és a védelmet két jogász szokta ellátni.
Saját magán akarja végrehajtani az ítéletet. Önmaga hóhéra és egyben a kivégzett lesz.
Félek, minderre nem gondol. És még sok másra. Ezért írok. Neki.
Leveleim célja nem a rábeszélés, nem a lebeszélés, hanem az együttgondolkozás. Aki hívja a halált, várjon egy kicsit. Aki vár, az még nem veszít semmit. Várjon és olvassa el a levelekben írottakat. Az élet kérdéseit, a halál siettetését lássa másvalaki szemével is.
Természetesen, kérem, fogadja el leveleim közvetlen hangját, melyet az élet tisztelete, a válaszút előtt álló személyének megbecsülése, a bizalomnak és egy különös szeretetnek érzése hat át.
Személyes hangú leveleimben én szólok Valakihez, akinek nem tudom a nevét, a címét. Azt tudom: ember, legyen bár gyermek, ifjú vagy felnőtt. Ember, akinek érző szíve van és bátorsága faggatni az életet, hívni a halált. Aki roppant vívódásaiban, a döntés előtt emberi szavakra vár. Neki írok.
Kérem, olvassa el.


 
Az első levél elmondja:
MIÉRT ÍROK NEKED?
Neked írok, bár nem ismerlek. Ismeretlen vagyok én is neked, mégis kérlek, olvasd el leveleimet. Miért írok? VAN-E EMBER,
– aki égő házból ne mentené a bentrekedt gyermeket vagy öreget?
– aki, ha úszni tud, ne ugrana fuldokló után?
– aki az út szélén hagyott vérző ember mellett meg ne állna?
– aki a jajra, nyöszörgésre ne figyelne oda, hogy segítsen?
Nincs épérzékű ember, aki ne mentené a másik veszélybe sodródott életét.
Miért írom soraimat?
Egyszerűen mert ember vagyok, aki együtt érez azzal, meghallgatná azt, akinek élete önszívétől és önkezétől van veszélyben. Titokban.
Akkor olvassad soraimat, ha ebben a titokban élsz, ha az önpusztító szándék örvényében vergődsz, sírsz, és szívedet nem keselyűk tépik, hanem a kérdés kínozza: élni vagy meghalni?
Hozzád nem lehet odafutni, mint az égő ház foglyaihoz; nem lehet melléd ugrani, mint a sodró víz fuldoklójához; látható sebektől nem vérzel s nem kiáltasz segítségért;
nincs más választásom:
írok neked.
Kérlek, olvasd el, éppen most, amikor dönteni készülsz életedről és halálodról.
TALÁLKOZZUNK!
Így: egy ismeretlen ember írását olvassa egy másik ismeretlen. Valami ősismeretség mégis összeköt minket. Ember vagy és ember vagyok. Valami ősszükséglet elkerülhetetlenül egymáshoz vonz minket. Életed veszélyes örvényként húzza feléd szívem, és írásra mozdítja kezem.
VAN-E ÉRTELME?
Ne kérdezzük. Egy véletlen találkozás a vonaton a beszédbe elegyedőket nem kötelezi semmire. Beszélgetnek. Figyelnek egymásra. Ennyi az egész. Vagy kevesebb? A miénk több lesz...? Mert párbeszéd ez is, hiszen most, hogy írom a sorokat, magam elé képzellek, és
neked írom,
mert tudom, hogy élsz,
és szeretném, ha szeretnéd az életet.
Írok, hogy élj,
írok, hogy éljünk,
írok, hogy az ÉLETRŐL GONDOLKOZZUNK EGYÜTT.
Az életről, mely benned él, akar, szeret, érez, sír, és most (magad előtt ne tagadd le) most, mikor a halált akarja, tiltakozik a halál ellen. Írok neked, bár címed nem tudom. Keresztneveden nem szólíthatlak. Nem tudom, lány vagy-e vagy fiú? Gyermek, ifjú vagy felnőtt? Csak azt tudom, életed lángja belső vihartól van veszélyben. Írok, mert valakire vársz – hát itt vagyok leveleimben én, csak én, mégis valaki, akiből talán már eleged is van, s kiáltod:
– Nincs értelme az életnek!
– Talán a halálnak van értelme? – kérdem én.
– Nem akarok élni! – kiáltasz újra.
– Abban biztos vagy, hogy meg akarsz halni? – kérdem én.
Látod, van mit mondanunk egymásnak.



 
A második levél kérdezi:
ÖNGYILKOS AKARSZ LENNI?
Értelek.
Ember vagy. Az ember olyan élőlény, akiben a jóra és a rosszra, az életre és a halálra egyaránt kísértések örvénylenek. „Rettenetes a kísértés a jóra” – írja Bertolt Brecht egyik színdarabjában. Iszonyúbb a kísértés a pusztulásra.
Öngyilkos akarsz lenni?
Megértelek,
hiszen van-e olyan ember, aki ritkán vagy gyakran ne akarna elaludni, álomba menekülni kínjai, gondjai elől? Menekülni szenvedéseiből, megalázottságából, kiúttalanságából. Aludni. Többé talán fel sem ébredni.
Csak téged került volna el ez a vágy?
Elgyöngült benned az élet szép ösztöne. Megfáradtál. Belső sebtől vérzel. Halál felé vonzódol a szívedben.
Értelek,
de állj meg egy pillanatra! Ki vagy mi dönti el: élj vagy meghalj?! Te magad, vagy a kísértések ősösztöne?
Mert tudnod kell, a kísértés a jóra, a rosszra nem egészen te vagy, bár ereidben folydogál, idegeidben izzik,
nem te vagy.
Az érzések robbanó ereje, esetleg gyöngesége, mely eláraszt, nem te vagy, bár tied minden érzés, minden érzelem.
Te majd lehetsz az IGEN, lehetsz a NEM az életre, a halálra, de abban az IGENBEN, abban a NEMBEN az értelmed szóljon, jusson szóhoz a szíved, szabadon az akaratod,
a végső döntésben egész személyiséged legyen benne.
Megértem, hogy most sodródsz. Kételyek, szomorúság, depresszió, álmatlan éjek, a csak te tudod hatalmak sodornak,
de állj meg.
Ne „áldozat” légy, hanem „hős”,
mert ember vagy.
Megértelek.


 


A harmadik levél újra kérdez:
AZ ÉLETEDET AKAROD KIOLTANI?
Biztos ez? Nem tévedsz?
Életedben csalódtál? Az életed teher, és csak teher? Az életed kibírhatatlan és csak kibírhatatlan? Nem inkább a betegség, a sikertelenség, a csalódás, a magány, a szomjúság a szeretet után, valaki, valami után,
ami és aki mégsem a te ÉLETED, még ha annyira része is az életednek, még ha átitatja tested, lelked egyaránt... (?)
Mi az, mondd, kiáltsd, suttogd el önmagadban, mondd magnóra, hallgasd vissza... újra mondd!
Ha kimondtad, ha leírtad, ha magnóról visszahallgatod, akkor tárgyilagosabban látod, hogy nem is te vagy, csak rész az életedből, ami önpusztításba édesget vagy kegyetlenül sodor,
nem az életed maga;
akkor hát miért oltanád ki az életedet?
Ami elkeserít, ami önpusztításra késztet, része csupán az életednek, nem pótolhatatlan, nem nélkülözhetetlen, nem kibírhatatlan. A rész miatt ne áldozd fel az egészet.
Rossz üzlet lenne.
Nem éri meg.
Rész helyett egészet:
betegség helyett magad?
kudarc helyett magad?
csalódásod helyett magad?
másvalaki helyett magad?
Ha van akkora erőd, hogy képes lennél önmagad életét kioltani, akkor az az erő akkora,
hogy képes megszüntetni az okot, mely a pusztító vihart támasztotta lelkedben,
ha pedig megszüntetni lehetetlen, akkor képes az az erő szívedben úrrá lenni rajta.
Ha kioltod életedet, mit oldasz meg?
Éppen kudarcaidat, veszteségeidet, fájdalmadat fokoznád a végtelenségig. Életeddel kell győznöd a csak előtted ismeretes „ok” fölött.



(A negyedik levelet az elmúlt heti lapszámban olvashatja a Kedves Olvasó)