Vetésen, mely település Szatmár megyében, Romániában található, a Fő utca Óvári felé haladó részén egy régi tornácos ház roskad bele a faluvégi poros környezetbe.
Deszkamennyezetes ház, melyben még mindig megvan a bőrből készült guzsalytartó, úgy, ahogy száz éve odaszegezte a mestergerendára egy szorgos parasztkéz.
A ház és az utcai kerítés közötti részén egy ilyen környezetben szokatlan épület áll, északi oldalán szúette ajtóval, másik három oldalán kis spalettás ablakkal, oromzatán vasból készített méternyi kereszttel. Az arra járó kápolnának nézné: de közelebbről szemügyre véve látszik, látogatója nincs, egészen az ajtajáig nőnek a kerti virágok - háborítatlanul. A ház tulajdonosa és lakója Kállainé, Vlád Erzsébet a következő történetet mesélte a szokatlan építményről.
— Ezt a kápolnát dédnagyapám Vlád Károly építette az orosz fronton ’14-ben elesett fia, Vlád Endre emlékére. Fia halálhíre után nagyapám azt álmodta, hogy háza előtt egy rózsafa nőtt ki. Másnap elhatározta, hogy az álmában látott helyre örökös emléket állít fiának.
A szúette, hézagos ajtó kinyitása után feltárult a kápolna belseje, padlója téglával kirakott, falai fehérre vannak meszelve. Közepén egy faragott kövön márványoszlop áll a következő felirattal:
Vlád Endre
élt 22 évet
meghalt hősi halállal
az orosz harcztéren
1914.
Béke poraira.
Az oszlop fölött vaskeretben az elesett fiú fényképe látható, amely köré csavarokkal összefogott kovácsoltvasból az apa egy egész történetet mesélt el.
— Nagyapám munkája – meséli tovább Erzsébet, miközben egy seprűvel a pókhálót takarítja le – Krisztus életét és halálát ábrázolja, ahogy az a Bibliában meg van írva. Ebbe a történetbe szőtte bele fia halálát is.
- Itt látható a feszület alatt balra a kéz, mely elárulta, a kés mely megsebezte, továbbá a kínzószerszámok: a fogó, a kalapács, a balta, az ostor. Ide vannak szegezve a „Júdás pénzek” (1914–es hadipénzek), itt, ezek a fenyveseket, és a Kárpátokat ábrázolják. Balra gránát-tépte testek hevernek, valamint az elesettek sírhantjait is vasba kalapálta a nagyapám. – réved a múltba Erzsébet.
- Jobboldalt, ezen a táblán az elesett vetési katonák nevei olvashatók, ezeket még mindig tudom kívülről… - büszkélkedik az elbeszélő, és már sorolja is: Vlád Endre, Vlályku János, Vlályku György, Villás Ferencz, Márkász Bálint, Molnár János, Mezei András, Mezei Pál, Marozsán László, Szabó Bálint, Lencsés Gáspár, Tamuczán Dániel, Tamuczán János, Kardos Sándor, Görcsi József, Pisztrán Guszti, Nagy Lajos, Kovács Lajos. A többi kiolvashatatlan, és sajnos már én is elfelejtettem. Minden meg volt írva egy nagy könyvben, de ennek nyoma veszett az idők folyamán. Valamikor a 60-as években a múzeumtól el akarták vinni az egészet, de apám nem merte eladni, mert nagyapám súlyos átokkal terhelte meg utódait: „Átkozott legyen a gyermekeinek a gyermeke is annak, aki lebontja, vagy eladja ezt az emlékhelyet”. Halottak napján mindig gyertyát gyújtok benne, és amíg én élek, állni fog ez a kápolna — fejezi be a történetet Erzsébet.
A faluban, a Pataki kúria előtt, szemben a Szerdahelyiek roskadozó kastélyával áll egy emlékoszlop, amelyet a falu lakói emeltek az I. világégésben elesett fiaik emlékére. Ez az emlékoszlop 27 nevet tartalmaz a Vlád emlékházban felsorolt nevekkel együtt.
Aki Vetésen jár, álljon meg egy percre, nézze meg ezt az emlékhelyet, mely a maga paraszti egyszerűségében is szívszorító bizonyítéka annak, hogy az apai szeretet jeltelen sírban pihenő fiának örökös emléket tud állítani, miközben mi, a mindennapok őrült rohanásában elfelejtünk egy kis helyet szorítani a szívünkben azoknak, akik már nincsenek közöttünk. Reméljük, hogy lesznek még vládkárolyok, akik értünk is kovácsolnak majd egy-egy emléket.
