Világnak homlokán vénül az élet,
az egekből viharok gurulnak le,
a temetőből idekárog az ősz,
s megrebben lombhullásos szent feje.

Csillagrendek remegnek a tóban,
még szelíden múló ágbogas rajz itt.
Lombok vére fröcsköl, mállik a gyümölcs,
zöld belük fölött rovarhad rajzik.

Alig van levegőm, a csontom fakó,
de még fújnak a szépszájú szelek.
Bujdosó Ősz-Isten fülembe zúgja:
Talán egyszer majd felébresztelek.