Egészen szép vagy




„A lány neve: Van és Közeledik”


 


Kedves Leányaim;
változó és kavargó világunkban régi és mindennap új arcú énedben azt a képet keresed, amelyben örömmel ismernéd fel: én vagyok! Ilyen szeretnék lenni! Ilyennek kell lennem! Keresed azt a tükröt, amelyben igazi énedet látnád meg. Hol ez a kép, hol ez a tükör?
A naponta változó és kavargó társadalom, amely körülvesz, ezernyi képet mutat neked a Nőről. Képet – szó szerint. Plakátok, magazinok, videók, filmek és a tévé képernyője. Könyvek s újságok betűtengere. A Nő – s mennyi arccal! Melyik vagy te? Melyik lehetsz, milyenné kell válnod?
Hányszor dobban a szíved: igen, ez! Azután lehangoltan legyintesz, hogy mégsem.
A Nőt előszeretettel mezítelenül mutatják be, amely ábrázolás a testet hangsúlyozza. Hol van az az őskép, amely a nő egész emberi valóját mutatja be?! Van ilyen?
Pilinszky János egyik írásában visszaemlékezik egy kamaszkorában látott filmre. Képzelete előtt sok-sok leányarc jelenik meg a börtönrács mögött. Majd az egyik sírni kezdett és száz és száz lány egyetlen zokogásban sírt. Visszaemlékszik egy másik filmre is, amelyben rejtett kamerákkal fényképezett nőket látott. A titokban fényképezett nők önzők, ostobák, ízléstelenek voltak a tükör előtt, az utcán, a fodrász burája alatt, a kozmetikus kezében.
A költő szerint a modern időben a krízis letagadhatatlan. A kibontakozást egy „képben” jeleníti meg:
„Sötét udvaron egy fiatal nő kel át, siet mindannyiunk felé. Éjszaka van és sötétség, de ebben a sötétségben vezérlő csillagként van jelen minden, még maga a sötétség is. A lány maga is csupa tündöklő sietség, minden lépte, minden mozdulata egy-egy »végre« és »valahára«. Kristályosan tiszta, erős és egyszerű. Az a valaki, akit arról ismerünk fel, hogy biztosan megjön. Homlokára a jövő van feljegyezve... Üres képzelgés, szubjektív látomás? De hiszen a lány neve is az, hogy: van és közeledik!...
Igen. Talán még az Isten szívében, talán még csak a jövő szívében. De az is lehet, hogy már nincs is olyan messze, hogy már itt van, itt áll napjaink kapujában.”
Igen, úgy érzem magam is, már itt van. Talán Leányom éppen te vagy, éppen azáltal, hogy szíved mély érzéseivel tapogatózva keresed arcodat. Ne a sírás törje össze lényedet! Üresség, önzés ne rútítsa arcodat szörnyeteggé.
Arról a Lányról akarok most írni, aki legmélyebb bensődben ébredni és élni akar.
A nő ősképét próbálom bemutatni könyvemben és a szívedben.
 
Tükör


 


Simoné Weil írja:
„Egy asszony – Nő –, aki tükrében figyeli magát, sokszor nem érzi annak szégyenét, hogy milyen szűk helyre fokozta le önmagát, ezt a határtalan lényt, ki mindent birtokol...
Egy nagyon szép nő könnyen elhiszi tükörképének, hogy ez ő maga. Egy csúnya nő tudja, hogy ez nem ő.”
Természetes igénye a Nőnek, legyen akár leány, akár asszony, fiatal vagy idős, hogy naponta százszor tükörbe nézzen. De furcsa, hogy nem érzi: csupán önmaga felszínét látja; haját, arcát, szemét, ajkát, alakját, ruháját. S ezzel megelégszik. Sőt, a „szép” el is hiszi, hogy egyenlő azzal, akit lát. A csúnyának szerencséje van, mert legalább kételkedik.
A tükör keveset mutat, mert legyen valaki szép vagy rút, nem mutatja, hogy a nő határtalan lény, aki mindent birtokol. Hamvas Béla is állítja, hogy a Nő éppen az, „aki sohasem annyi, amennyi, hanem mérhetetlenül több.”
Hiszed?
Rólad van szó.
Nőnek születtél. Több vagy, mint látszol. Szeretném, ha velem gondolkoznál erről. Ismerd meg magadat! Ha megismered, értékeled; akkor örülsz, hogy Nőnek születtél.
 
Ősképek


 


Szeretett Leányom, hogy jól ismerd magadat, hogy felismerd „határtalan lényedet”, ahhoz tudnod kell, hogy minden ember ősképeket hordoz magában.
Az emberi lélek ősképek szövevénye. Az őskép ősminta, amelyet nem mi találunk ki, hanem felfedezünk magunkban. Őskép minden hivatás, tevékenység, tulajdonság. Az őskép az emberiségnek évszázezredek óta gyűjtött tapasztalata. A sokezeréves tapasztalatból a lélek sajátos típust formált meg. Az ősi kép, minta előbb van az egyes emberi életben, mint a szerzett tapasztalat. A gyermekben tudatának ébredése előtt már él az Apa, az Anya, a Testvér és éppen ezen ősképekből érti meg, ismeri fel a valóságos apát, anyát, testvért.
Az őskép – az archetípus – hatalommal él bensőnkben. Tisztelnünk kell. Az őskép modell. Szellemi mintát ad önmagunk teljessé válásához és arra szolgál, hogy valóban önmagunkká váljunk.
A Nőben élő őskép a Szűz, a Jegyes, az Anya.
Amint a táj, a város, amelyben születtünk nem függ tőlünk, de hatással van ránk, hasonlóképpen az őskép – az objektív psziché – hat ránk oly mértékben, amily mértékben azonosulunk vele. Az azonosulás által él bennünk és azzá leszünk, amivé, akivé lennünk kell.
Éned a megélt őskép által teljesedik ki. A figyelembe nem vett vagy megtagadott ősminta szorongást, idegességet, a hiábavalóság érzését keltheti fel.
Kedves Leányom, sokszor hallod, hogy az emancipáció által a nőt fel kell szabadítani. Igen, de ennek nem abból kellene állnia, hogy a nőt levetkőztetik, hanem felszabadultsága, kiteljesedése az által történne, hogy segítenék felébreszteni és élni benne a Nőiesség Ősképeit: a Szüzet, a Jegyest, az Anyát.
Csodálatosan szép mese, amikor a boszorkány által elaltatott Csipkerózsikát a Királyfi felébreszti. Vajon benned a divat, a reklám, a tömegkommunikáció, a közönyösség, a „tudatlanság” által elaltatott ősképet, a Szüzet, a Jegyest, az Anyát ki ébreszti föl?
Bár valóság lenne, hogy ez a könyv a lélek sugárzásával, a szellem fényével megérintene téged! Ez az írás arra törekedett, hogy gyújtópontként összegyűjtse századunk szellemi zsenijeinek gondolatait a Nőről,
és ezt kimondja,
Neked mondja,
hogy megérintsen, légy leány vagy asszony, ifjú vagy érett korú, és az érintés által felébredjen szívedben, megvalósuljon személyiségedben a nőiesség Ősálma, amelyben eléd fénylik a szűz érintetlensége, a jegyes kedvessége, az anya melegsége.
Az igazi Nő arca szűzies, jegyesi, anyai. Páratlan szeretet, szellemi szeretet, termékeny szeretet tölti be, gazdagítja egész lényét.

 
Éva és Sophia


 


Az emberiség kínai, hindu őshagyományában a Nő a Nagy Forrás, a Nagy Kezdet, a Nagy Tisztaság, az első anyag, a teremtmények ősalakja.
A hozzánk közelebb álló őstörténetet a Biblia mondja el. Isten embert teremtett, megalkotta Ádámot. Ádám a Teremtő képmása, ura a világnak. Ám egyedül érezte magát. Akkor Isten Ádám oldalbordájából megalkotta Évát.
„Oldalborda”? Hogy értsük ezt? Ez a képi kifejezés azt hangsúlyozza, hogy Isten a nőt a férfi létének, lényegének velejéből teremtette meg. A Nő nem rész a férfiból, nem fele a férfinak, nem tükörmása, hanem annak lényegéből ember. Hús az ő húsából, csont az ő csontjából vagyis a férfi és a nő lényegükben azonosak. Egyenlő mértékben emberek és Isten képmásai. Ők ketten együtt az ember.
„Ha Isten a nőt a férfi urává akarta volna tenni: Ádám fejéből vette volna; ha a férfi rabszolgájává rendelte volna: a lábából; ámde oldalából vette, mert élettársává, egyenlő párjává rendelte.” (Szent Ágoston)


Leányom, ha ezt így átgondolod, ha szíved ráérez a női lét titkára, akkor örömmel ismered fel, hogy a Nő nem mozgalmak, divatok, emancipációs törekvések miatt egyenjogú, egyenrangú a férfival, hanem léte miatt: nőiességében kibontakozó embervolta miatt.
Az ősi hagyomány másról is beszél. Amikor az ember elanyagiasodott – elkövette a bűnt – Ádám első, a bűntől érintetlen ősi és tiszta lénye a szellemvilágban maradt. Ez a szűzies lény a tisztaság, a szemérem ősmintája Sophia; a Bölcsesség, a Szeretet mása. Ádámnak a földön csupán Éva maradt.
Sophia a Tündöklő Lány, aki bölcs és szeret. Benne valósul meg minden, ami szép. Ő a Nő első és ősi képe. Az ő arca születik meg minden emberben, legyen az férfi vagy nő. Utána vágyik, őt szereti, őt kívánja az ember, amikor a szépet, a szépséget keresi. Sophia úgy hat, hogy a mindennapi életben a szépet és a nőt azonosnak látjuk. A szépség szüntelen megújuló képe a Nő.
Leányom, amikor keresed önmagad, vajon a benned szunnyadó „Sophia ”szépségét akarod felébreszteni? Érzed, mily ősi vágy van benned szépnek lenni, amely szépség egyben bölcs, tiszta és szeretet és igaz?! És ezt keresik benned. Nőnek születtél. Évának „égi” mása, Sophia hasson át.


A Nő mint Éva születik. Életfeladata számára is: széppé lenni. Mennyire vigyáznia kell, hogy a szépséget össze ne tévessze a bűbájjal! A bűbáj által inkább látszani akar, mint lenni. Öltözik, festi magát, megváltoztatja külsejét. Szükséges látszani, de lenni még inkább. Ha bűbáj kísértése hatalmába veszi a Nőt, akkor az csábít. Oly könnyen marad így üres az élete szerelemben, házasságban, családban vagy éppen anélkül. A bűbájtól megtévesztett és azt élő Nő, aki csak látszani akar, retteg rúttá válni és megöregedni.


Leányom, Sophia szépsége tűz és fény, amely ha áthat, azt idő ki nem kezdi. Vigyáznod kell, hogy ne csak a testtel azonosítsad magad. Pillanatig sem feledkezhetsz meg lelked függetlenségéről. Nőiességednek testi-lelki bonthatatlan egységében szépülhetsz emberré. Aki rád néz, ne maszkot lásson, hanem arcot, aki Te vagy.


Éva és Sophia. Valóság és Eszmény. Az eszmény valósabb a valóságnál.
„Az ember azzá válik, amit szeret.”
„A test a lélek után zuhan.”


Leányom, minden „Éva”, amikor önmaga mélységébe s benső világának tündöklő magasságába néz: lássa, szeresse a Tündöklő Lányt, aki bölcs, aki tiszta, és aki szeret.
 


Odaadás


Szeretett Leányom, ha rákényszerítenél, hogy egyetlen szóban mondjam ki a Nő lényének, létének, életének titkát, akkor csak ezt a szót mondanám: odaadás. Sehol sem annyira és soha nem annyira önmaga a Nő, mint amikor odaajándékozza magát. Az odaadásban nő óriássá, érik emberré és lesz valakivé.
Az odaadásban fogan életet. Az odaadás által szül (élettani értelemben) síró kisbabát és (szellemi-lelki értelemben) új személyt, művészi alkotást, alkotót. Az odaadás kapcsolja vérségi és szellemi családba, a társadalomba, a történelembe és az üdvösség történetébe.
Az odaadás a világegyetem sajátja.
A Föld odaadja magát, amikor megnyílik a magvak előtt, azokat befogadja, hogy növények, fák termő anyja legyen. Ki nem veszi észre az anyaállatokban az odaadás szépségét, amint kicsinyeikkel törődnek? Az odaadás fénylik jegyesen, feleségen, anyán, sőt az érzékiségben önmagát elpazarló fölött is.
Az önmagában boldog Isten a teremtésben adja magát, és úgy szereti a világot, hogy egyszülött Fiát adja, Szent Lelkét küldi az emberiségnek, szeretettel hajol mindenki felé – feléd is.
Odaadás a nőiességnek titka, szépsége, ereje. A női odaadásban valamiképpen az Isten és a világmindenség odaadó hatalma jelenik meg.


Leányom, nőiességedben jelen van az odaadás, sőt éppen az maga. Ha megéled, ha el mersz veszni az odaadásban, életed találod meg. Mai Nő leszel.


Napjainkban a személy értékét – legyen az férfi vagy nő – elsősorban azon mérik le, szolidáris-e a közösséggel? Tudja-e adni önmagát másoknak?
Az odaadás nem tétlenség. Együttműködés, együtt-teremtés, együtt-szenvedés.
Madam Curie, az elismert tudós, áldozatos nő, a rádium kutatásának adta életét.
Kalkuttai Teréz Anya és nővérei nem tesznek mást, mint a teljesen elhagyatottaknak adják magukat.
– És az anyák a mindennapokban vajon nem éppen az odaadás által édesanyák?
Az odaadás Istenben megálmodott és megvalósult ősképe Mária. A názáreti leány. Az új Éva. Lukács evangélista leírása szerint Názáretben az angyal így köszönti Máriát: „Üdvözlégy Mária. Méhedben fogansz és fiat szülsz. Jézusnak fogod hívni.” Mária zavarba jött, bár jegyes volt, férfit „nem ismert”; hogyan lesz ő anya? Az angyal közli vele, hogy a Szentlélek ereje által, hiszen Istennél semmi sem lehetetlen. És akkor Mária teljes készséggel adja át önmagát az Istennek, sorsának: „Legyen nekem szavaid szerint.”
E szavakban benne a Nő önátadása. Odaadása által lett Isten „szolgálója”; anya lett, az emberiség történelmének sorsszerű formálója. Gondolj csak bele, a történelem „kettéosztottsága” Mária szülésének időpontjában kezdődik: Krisztus születése előtt és Krisztus születése után. Pedig a Názáreti Lány „csak” elfogadta sorsát és élni kezdte.
II. János Pál pápa állítja, hogy az Angyal és Mária jelenetében érezni lehet, hogy „maga az Isten siet a nyugtalan emberi szívhez”, hogy az ember kapcsolatba, közösségbe léphessen vele.
Máriában az Isten az emberrel anya-fiú kapcsolatba lépett. E kapcsolat csak az „asszony” sajátja lehet. Isten e közeledésére Mária női mivoltának teljes odaadásával válaszolt.
Gertrud von Le Fort méltán teszi fel a kérdést, hogy vajon lehet-e, szabad-e másként válaszolni Isten közeledésére? Nyilván nem. Ezért Mária, az asszony az egész emberi nem ősmintája, az emberi természet példaképe.


Kedves Leányom, ha ez így igaz és valóság, akkor női méltóságod a természetedben van. Talán ezért „könnyebb” vallásosnak lenned. Talán ezért kell példaként átélned kapcsolatodat Istennel. Mennél jobban megéled az Istennek való odaadottságot, annál nőiesebb nő vagy. A Végtelen Személlyel való kapcsolatod nem csökkenti az emberekhez fűződő viszonyodat, sőt eget ad neki, örökkévalóságba emeli; az időben pedig erősíti, védi, oltalmazza, tökéletesíti. Szívleld meg, kérlek, Gertrud von Le Fort szavait:


„Az odaadás a nő titka.
Ahol a nő legmélyebben önmaga,
ott nem önmaga, hanem átadta magát,
ahol pedig átadja magát,
ott Jegyes és Anya.”