Emlék és remény

 


Őrzöm ölelését.


Múltba nézek. Emlékek élednek. Arcokat látok. Ismerősek. Kimondok egy nevet, csak úgy, magamnak. Szolnoky Apát Úr...Emlékezésem homályát villámként hasítja szét az a pillanat, amikor utoljára öleltük meg egymást.
Akkor már a Püspöknek jelentettem, hogy szabadon, de mégis elháríthaatlan kényszerből kérem a cölibátus alóli felmentésemet, amely azzal jár, hogy papi hivatásomat tovább nem gyakorolhatom. A hír gyorsan terjedt. Ismerőseim, barátaim döbbenettel vették tudomásul. Volt azonban, akiben nagyobb szeretet ébredt fel.
Néhány napot magányosan töltöttem. Búcsúztam falaktól, fáktól, kutyámtól. A falu semmit nem sejtett. Kegyetlen csend vett körül. Váratlanul azonban vendégem érkezett. Szolnoky Apát Úr.
- Nem tehet másként? - volt első kérdése.
- Nem - válaszoltam.
- Kérem, gyóntasson meg.
Gyóntatni kérte azt a papot, akinek más útra kell térnie. Kérte. Miért? Hogy megerősítse, bármi is történik, pap marad mindörökre? Vagy Isten felé mutatta, mennyire szereti Őt esendő szolgájában is?! - akkor hirtelen fel sem fogtam, ami később és most így fénylik előttem.
Gyónás után néhány szó. Tartalom nélkül. Mit is mondhattunk egymásnak?Elég volt könnyeinket visszatartani. A csöndet egyre nehezebben viseltük. Kérte a kabátját. Felsegítettem. Kisértem az udvaron. Hirtelen megállt. Mind két kezem kezében  fogta.Tekintetünkben lelkünk szinte összeért.
- Atya, mondja, hisz az örökéletben?
A kérdés késként hatolt belém, és mint sebzett testből a vér, úgy buggyant ki lelkemből a válasz.
- Igen!
- A mennyben, a pokolban, üdvösségben, kárhozatban?
Faggatott tovább, mintha a való igazat szeretné kitépni belőlem.
- Igen, hiszem Istent és hiszem az örökéletet.
- Jól van fiam - mondta megkönnyebbült sóhajjal.
Beszállt az autóba. Integettünk egymásnak. Többé nem találkoztunk.


Hisz az örökéletben? - kérdezte.
Miért? Ha hiszek, akkor döntésem a halhatatlan élet távlatában történt. Akkor azonban Istennek is szerepe van...Talán így gondolta. Megnyugodott felőlem, mert szeretett.

Vagy élő hite kérdezte az üdvösséget, kárhozatot eldöntő kérdést? Élő hite, igen, mert az élő hit kereső hit. A hit bármennyire "birtokolja" a Végtelent, újra és újra vágyik, akarja, hogy  bizonyossága erősebb legyen. Isten teljesebben éljen benne és ő a Személyes Szeretetben... Gyűszűben a tenger. A majdnem-semmi a Mindenben.
Szeretetben és hitben ölelt, szorított magához. Kevés ilyen ölelést őriz 77 éves szívem.
........................................................
" Az Apát Úr "
Főpapi rangot jelez a cím. Illett is hozzá. Messze meghaladta kollágái között az átlagot. Mégis. az "apát úr" inkább volt egyszerű pap, akinek a Jó Pásztor szeretete símogatta a hozzá fordulókat. Valójában azért is illett hozzá az "apát" megszólítás, mert a szó héber jelentése: atya
.......................................................
" Hagyjon valamit az Úristenre is. "
Akkor (l969) fiatalon bíztak rám egy falusi egyházközséget. Szegény falu volt, a temető fakeresztje korhadtan szégyenkezett a temetőben. Kőkeresztet kellene állítani, mondták. De miből? -  Átmentem a szomszéd községbe és tanácsot kértem Szolnoky Apát Úrtól.
- Mi a gondja, atya?
- A temetőbe kellene a korhadt fakeresztett kőkeresztre cserélni, amely az első- és második világháború áldozataira is emlékeztetne.
- Nagyszerű! Bátor gondolat. S hogy mit tegyen? Menjen át Tápiószelére, keresse fel a kőfaragót, mondja, én küldtem. Tervezzék meg, amit akar, kérjen árajánlatot. Ígérje meg neki, a feszület felállítása után kéthónapon belül rendezi adóságát.
- De Apát Úr, egyetlen fillérünk sincs!
- Ne féljen. Bízzon a Gondviselésbe, meg a hívek jószándékába.
Tanácsa szerint tettem mindent. l969 halottak napján szenteltvíz áldotta meg a Kőkeresztet és könnyek csorogtak a márványlapokra vésett áldozatok nevére, akik közül sokan ismeretlen helyen nyugszanak. ( Felejthetetlenül él bennem az idős fejkendős néni, aki úgy ölelte a kereszttövét, mintha halott fiát végre, most ölelné. )
December utolsó hetében rendeztem a tartozást. Hálás voltam a Gondviselésnek és az emberek adományozó jóságának. Természetesen mentem tanácsadómhoz is. Mosollyal fogadott. Gondot nem látott arcomon.
- Apát Úr, köszönöm!
- Szóra sem érdemes. Ne feledje, úgy dolgozzék, hogy bátran hagyjon valamit az Úristenre is.
Egyszerű mondat. Jártas volt az isteni dolgokban...
...................................................
Láttam imádkozni.
Láttam imádkozni mise közben. Arcán belső figyelem. A Titok felé. - Mise után a hála csendes öröme.
Térdepelt az Oltáriszentség előtt. Vállára az áhitat borított palástot. Ő  Valaki előtt térdelt. Alázatban hajolt előtte. - És a rózsafűzér. Mária. A Názáreti! Búzgóságát látva önmagam előtt szégyeltem magam. Hol volt búzgóságom az ővé mellett?
........................................................................
Árnyoldala?
Fa sincs árnyék nélkül. Egyetlen ember sem képes árnyák nélkül élni. Van ember, akiben elhomályosítja a fényt. Ő  olyan volt, akinek benső sugárzása láthatatlanná tette emberi gyöngeségeit.
Különben pedig a kidőlt fának nincs árnyéka már. Az üdvőzültek fénylenek Isten országában, különösen azok, akik "sokakat igazságra vezettek, mint a csillagok mindörökre" ragyognak. (Dán l2,3) Jézus maga ígérte: "Akkor az igazak ragyogni fognak, mint a nap, Atyjuk országában." (Mt l3,43)
..............................................................
A szeretet el nem múlik.
Múltba néztem. Megélt kapcsolat elevenedett föl.  Minél több év van "mögöttünk", annál könnyebb mútunkba tekinteni. De előre?! - Lehet álmodozással. Én reménnyel teszem. - Remélem találkozom Apát Úrral. Isten országában, ahol, ami velünk emberekkel történt, már jelen van. Hiszem az előttünk megérthetetlen örökkévalóságban már jelen van jövőmnek az a pillanata, amikor akkori ölelésünk melegét  újra érezzük, hiszen a szeretet nem múlik el soha.


Cegléd,20l0. márcus 4.