Keblére emeli egyke fiát,
becézgeti, csiklandja
szótlan száját: kér-e?
Bár szopna még e gyermek,
mohón, cuppogva,
(mint sárdagasztó
léptek a latyakos hóban,
mint nyári zápor után
csupasz talp
a földes pusztán,
vagy az ártérben
a sík agyagon, kíváncsi
gyermeknyomát
hanyagon betűzve –
bármerre is, amerre
halad vele az anyja
féltő tekintete,
míg este nem kondul –
álmos, sötét, és megnyugvó)
most altató búg a suttogó ajkon,
és hófehér lepelbe zárva
tátog az árva és tátog
a hitetlen fájdalom,
az anyaföld keble hófödte sírhalom.
|
|