Cselekvő törődés


 


Maholnap decembert mutat a naptár.
Készülnek a nagy számvetések, fogadalmak, ígéretek, és itt a várakozás ideje is - küszülődünk az ünnepekre. Az év utolsó hónapjában a szeretetről sok szó esik.
A szeretetről - amely nagyon értékes holmi.
Azt gondolom, ebben mindannyian egyet tudunk érteni. Szeretet nélkül nem lehet élni. Micsoda közhely!
És mennyire igaz.
Akárhogy csűröm-csavarom: a szeretet – szerintem - igenis munka. Nem verítékes, nehéz, fizikai munka - nem, nem az. Hanem örömteli, és szívből induló. Nem lehet csak ott, belül, magunknak szeretni: azt ki is kell mutatni. Ezt már egyszer én egy régebbi írásomban nagyon bőven kifejtettem, és - érzéseim szerint - kellőképpen alá is támasztottam. Most csak igazolva látom magamat, amikor egyik, szokásos esti olvasgatásom alkalmával ezt olvasom: „A szeretet cselekvő jellegét az teszi nyilvánvalóvá, hogy mindig, minden formájában tartalmaz bizonyos alapelemeket. Ezek a törődés, a felelősség, a tisztelet és az ismeret.  Hogy a szeretet magában foglalja a törődést, arra legnyilvánvalóbb példa az anyai szeretet. Hiába bizonygatja nekünk az anya, hogy mennyire szereti gyermekét, ha azt látjuk, hogy nem törődik a csecsemővel, hogy elmulasztja megetetni, megfürdetni, nem gondoskodik testi kényelméről, - törődése láttán viszont megbizonyosodunk a szeretetéről. Nincs ez másképpen az állatok meg a virágok szeretetével sem. Ha egy nő azt mondja nekünk, hogy imádja a virágokat, de azt látjuk, hogy elfelejti meglocsolni őket, nem hiszünk többé az "imádatában".
A szeretet cselekvő törődés annak az életével és fejlődésével, akit, vagy amit szeretünk. Ahol ez a cselekvő törődés hiányzik, ott nincs szeretet. Az ember azt szereti, amiért fáradozik, és azért fáradozik, amit szeret.
A szeretet egy másik fontos tényezője a felelősség. A felelősségen manapság gyakran a kötelességet értik, olyasmit, ami kívülről van előírva az embernek. Valódi értelemben a felelősség teljességgel önkéntes cselekvés, annyit tesz, hogy megfelelek a másik ember kimondott, vagy kimondatlan igényeinek. Aki felelős, az képes lesz megfelelni. Egy anya-gyermek kapcsolatban ez a megfelelés főleg a csecsemő testi szükségleteinek gondjára vonatkozik.
Ha felnőttek szeretik egymást, akkor főleg a másik személy lelki szükségletei kerülnek előtérbe.
A felelősség könnyen uralkodássá és birtoklássá fajulhat, ha oka nem a szeretet és a tisztelet. A tisztelet - szögezzük le -  nem félelem és nem ámulat. A respektus szó gyökeréből kiindulva (respicere=megnézni) azt a képességet jelenti, hogy valakit olyannak lássunk amilyen, hogy tudatában legyünk egyéniségének. Tiszteletben tartani őt annyit tesz, mint azt akarni, hogy aszerint fejlődjön és bontakozzon ki, amilyen.
A tisztelet tehát kizárja a másik ember kihasználását.
Az legyen a célunk, hogy a szeretett lény a maga kedvére és a maga módján fejlődjön, nem pedig abból a célból, hogy bennünket szolgáljon. Ha szeretem a másik személyt, akkor egynek érzem magam vele, de azzal, aki Ő, és nem azzal, akinek lennie kellene, hogy használni tudjam. Nyilvánvaló, hogy a tisztelet csak akkor lehetséges, ha én magam független vagyok, ha megállok a lábamon mankó nélkül, anélkül, hogy bárkit elnyomnék és kizsákmányolnék.
Tisztelni csak azt tudjuk, akit ismerünk - a gondoskodás és a szeretet vak, ha nem vezeti az ismeret.
Az ismeretnek sok rétege van. Az az ismeret, amely a szeretet jellegéhez tartozik - nem áll meg a felszínen, hanem a lényegig hatol. Ez csak akkor lehetséges, ha képesek vagyunk rá, hogy ne csak magunkkal törődjünk, és hogy a másik személyt a maga mivoltában lássuk. Valakiről például akkor is látom, hogy dühös, ha nem mutatja ki nyíltan, de ismerhetem őt ennél mélyebben, és akkor tudom, hogy aggódik és szorong, hogy magányos, vagy bűntudatos. Akkor tudom, hogy dühe valami mélyebbet takar, és nem dühösnek látom, hanem a szorongó, aggódó - egyszóval a szenvedő - embert látom benne.
Megismerni valakit a jellegzetesen emberi vágy: megismerni a másik ember "titkát". Van egy kétségbeesett módja is ennek, az, hogy mindenáron meg kell tudni a titkot. A teljes hatalom egy másik személy felett, amellyel elérjük, hogy azt tegye amit mi akarunk, azt gondolja, azt érezze, amit mi akarunk.
Átalakítjuk őt dologgá, a birtokunkká.
Hasonló ez ahhoz, mint mikor egy kisgyerek szétszed valamit, feltör valamit, hogy megismerje; vagy kitépi egy pillangó szárnyát, hogy megismerje, hogy kiszedje belőle a titkát.
Felnőtt fejjel azonban tudnunk kell, ha szétszaggatunk egy másik lényt, mindössze annyit érünk el, hogy elpusztítjuk.
A titok megismerésének másik útja a szeretet. Miközben szeretsz és odaadod magadat, fölfedezed önmagadat is, fölfedezed mindkettőtöket.
A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem - nem beleesünk, hanem helytállunk benne.
Ez legjobban úgy írhatjuk le, hogy szeretni elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni.
Mi az, hogy adni?
Egyszerűnek látszik a felelet erre a kérdésre, pedig valójában tele van kétértelműséggel és bonyolultsággal. A legelterjedtebb félreértés szerint aki ad, az "felad" valamit, megfosztja magát valamitől, áldozatot hoz. Az olyan ember, akinek a jelleme megrekedt a befogadó, kihasználó, felhalmozó beállítottság szintjén, az csakugyan ezt érzi, amikor ad. A piacorientált-karakter szívesen ad, de csakis cserébe; ha csak ad és ugyanakkor nem kap is: úgy érzi, becsapták. Legtöbbjük éppen ezért nem is ad. Némelyek viszont erényt kovácsolnak az adakozásból - áldozatot hoznak. Úgy érzik, hogy mivel adni fájdalmas dolog, azért muszáj adni, hiszen az ő szemükben attól erény, hogy átérzik áldozatuk súlyát. Az alkotó személyiség számára adni egészen mást jelent. Ez a hatóerő legnagyobb mérvű kifejeződése. Amikor ad, az értékét, erejét és vitalitását éli meg benne. Az adás legfontosabb szférája nem az anyagi dolgok világa, hanem sajátosan emberi tartomány.
Mit ad egyik ember a másiknak? Önmagát, önmaga legbecsesebbjét, az életét. Ez nem jelenti szükségképpen, hogy feláldozza életét a másikért - csak, hogy neki adja azt, ami őbenne eleven. Neki adja az örömét, az érdeklődését, az értelmét, a tudását, a jókedvét, a bánatát - minden kifejeződését és megnyilvánulását annak, ami benne eleven. Így adva gazdagítja a másik személyt, fokozza annak elevenségérzetét. Nem azért ad, hogy kapjon; adni önmagában tökéletes öröm. De azzal, hogy ad, óhatatlanul életre kelt valamit a másik személyében, és az visszasugárzik rá. Ha őszintén ad, abban óhatatlanul benne foglaltatik a viszonzás. Aki ad, az adakozóvá teszi a másik személyt is, és mindketten részesülnek az örömből, amit létrehoztak.
…megtanultunk rohanni, de várni nem.
Több komputert gyártunk, hogy több információt tároljunk, hogy több másolatot készítsünk, mint valaha - mégis egyre kevesebbet és kevesebbet kommunikálunk.
Ez a gyors étkezés és a lassú emésztés kora, a nagy emberek és a kis jellemek, a kiemelkedő hasznok és a sekélyes kapcsolatok időszaka. A kétkeresős jövedelmek, ám gyakoribb válások, a tetszetősebb a lakások, de szétesett otthonok korszaka. A villámutazások, az eldobható pelenkák, az egyszer-használatos erkölcsök, az egyéjszakás tartózkodások, és a tabletták kora, melyek mindenre jók: felvidítanak, lenyugtatnak, ölnek. Olyan idő ez, amikor sok van a kirakatban, de kevés a raktárban.”
Eddig az idézet. Hihetetlenül érdekes és néhol döbbenetes sorok.
Nekem sokat adtak ezek az elmélkedések. Továbbgondolásra sarkallnak, amiből csak építkezhetünk, gazdagodhatunk – a tiszta lélek könnyedén fogadja be a fenti sorokat. Hiszen a szeretet (még ha zsigereinkből is fakad - mint írtam jegyzetem elején) – munka.
Édes munka - de igenis munka.
A szó legszebb, legszentebb értelmében.
Lassan advent hetébe lépünk, és jönnek a decemberi ünnepnapok.
A karácsony pedig nem az ajándékokról és az egy évben egyszer megtörténő közös, általában fényes és pompás vacsoráról kell(ene) hogy szóljon.
Vajon hányan értelmezzük jól ezt az ünnepet…?