Mi érmellékiek...
s ötvenkét fokon égünk árnyékban is,
szép álmok kötöznek lelkünkre pántlikát,
édes az anyanyelv, nádméze nem hamis.
Botlik a nyelvünk az idegen szóra,
pirosodó orcánk friss lángos, kenyér,
duhaj jókedvünk csűrt döngöl mióta!
Ritmust tart citera és pár kérges tenyér.
Igaz, hogy í-zünk: de szíp az ílet,
gólyás kéményünk füstös reménye száll,
a lápok hangjával kiáltunk a szélbe,
és szavunk káromkodás, ha hozza a muszáj.
A túllétet csónakos fejfával ússzuk,
s a ladikosnak nem adunk bért,
szomorú fűzfára bízzuk örök álmunk:
sárgafőd ölére, ki pihenni tért.
