Ha egyszer elveszítelek,
lesütött szememben kereslek a földön,
elszáradt nefelejcs szirmaiba töltöm
ködök spiráljával kikevert italom.

Éhem felhők rongyozó szélére lopod,
csillagos, éjrágta, megkopott
halotti fátyollá szövöd a világom:
védetlen sarkamba a  nyilat kivárom.

…mert  csak ott sebezhetsz,
ott vagyok megnyitva
a végtelenbe mártó ősanyám kezétől.
Lassan hat a méreg, alvadt vért sötétül.

A vakvilág eleső árnyékai között
bénára lazٌít az est,
védeném hordóban vergődő testemet
lámpával tőletek, világverő vakok,
csak álljatok arrébb,
mert fogjátok a Napot…

…s a gerinctelen világ hajlongása közben,
saját védelmemben
papirusztekercsre róvom a jelet,
hogy kéznél legyen,
ha egyszer elveszítelek...



Szatmár 2010-12-22