Az őszi est, mint szegény rokon,

úgy kullog az udvarokon,

s körötte a lámpa fénye

alig lobban,

csak a dülledt szemű hold az,

ami jobban

ég,

s a szobákra ámul

a késő éji

csöndesség.

Úgy ahogy a holtak,

kiket megcsókoltak

száraz ajkú asszonyok,

sápadtan bámultak a lámpák,

ahogy a száraz ágak

kalimpálták

a hóval vicsorgó szelet.

Az éjszaka tántorgott a város felett,

hóna alatt a gyárkémények,

mint korhadt két mankó,

így koldult már fényt

e szent halandó,

de csatakos bundájával lépteibe áll

a fehér köd,

s bűzt csaholt a lábainál.

Olaj bűzét, mely rozsdás hordók

aljáról káromlott az éjre,

s a karmos vasállványok

híztak üszökszínfeketére.

Csak a külvárosi gyárak szaga

zuhogott az égre,

de ráterült a tetszhalott éjszaka,

s pára lihegett a keményre.

Csarnokok ölén iszonnyá égett a munka,

ahogy nyersacélt fialtak az üstök,

s az égből kihűlt embervadak ámulták a

bozontos kéményfüstöt.

Az ég alatt szúróssá lett a lég,

a fényszálkás jégen

kristállyá nőtt a buborék,

s a szikár tollú szárnyas neszek

néha még felremegnek.

De ahogyan régen,

mint az Istent kétezer éve

kopott köntösében,

az eget átszúrta a szög,

karó, palánk vagy egy ág,

s alatta dézsmált a nyomorúság.

Amott néhány ablak, mint apró láng,

de itt mindenhol csak üveg, deszka, szilánk,

vas és acél, majd beton remeg.

Messze a fénybokrétás rossz utakon

pattogó autólámpák fehérlenek.

E világot itt sem őrzi más,

csak néhány lakat,

s az erre járókra csak

a mozdonyok vonyítanak.

És ha nappal néhány vagon tolat,

az sem más, csak firkás bús rajzolat,

mint a füst is,

mely kormot öklend az égre,

s a nyári nap mázolja

a vörös padokat feketére.

A melegebb napok,

mint az ölelés csendje,

átlobogták a tereket,

mint a tűzbe hajló ágak,

csendesen merengve.

Itt minden széthull,

az ember

állattá iszonyul.

De ha jő a vigasztaló éjjel,

halkan temeti el mind

a Világ elhalkuló ütemével.