Réges-régen élt egy özvegyember egy kicsiny
falucska legszélén.

Életének két legszebb hajtása két fia volt. Mikor az
vénségében úgy érezte, hogy az élete beteljesedett, magához rendelte két fiát.

- Gyermekeim, közel az óra, mely elszakít tőletek. Nem vagyok
tehetős ember, mégis kincseket hagyok rátok. Miután eltemettek, a kert végi
diófa gyökerei közé ássatok, s ottan találtok egy faládát. Nyissátok meg, s
bölcsen rendelkezzetek arról, amit benne találtok.

Az özvegyember néhány nap múlva meghalt, s miután megvolt a
temetés, a két fiú úgy tett, ahogy apjuk parancsolta. Kiásták a ládát, s mikor
felnyitották, egy tárcában pénzt találtak, s mellette egy nagy rozsdás kulcsot.
A nagyobbik így szólt:

- A pénz az enyém, belőle apám művét viszem tovább. A kulcs a
tied, próbálj zárat találni hozzá.

A kisebbik nem szólt semmit, magához vette a kulcsot,
megcsókolta a fivérét, s elindult a legközelebbi városba.

Hiába járta végig az összes házat, a kulcs egyetlen zárba sem
illett. Így hát továbbállt, s ugyanígy tett egy másik várossal is. Majd egy
harmadikkal, negyedikkel, s miután egy év eltelt, szinte az összes várost
bejárta az országban.

Végül egy szegényes épülethez ért, ahol bolondokat és
nyomorultakat látott az udvaron, valamint különféle betegségektől meggyötört
embereket.

A magas kapuhoz lépve azt látta, hogy a kulcsa tökéletesen
beleillik a nagykapu zárjába, így hát ott maradt, de nem ment be a ház
kertjébe. Inkább leült, s keservesen sírni kezdett. Átkozta sorsát, s az apját
szólongatta, hogy miért szánt neki ilyen szomorú életet.

Egyszerre vékony lányhang szólította meg:

- Te ki vagy és miért sírsz ilyen keservesen?

- Hogyne sírnék, hiszen erre az elátkozott helyre vetett a
balszerencsém. Ide, közétek, ahol annyi baj és betegség nyomorít mindenkit -
felelte a fiú.

- Tudsz e járni? – kérdezte a lány, majd így folytatta: - Meg
tudod-e ülni a lovat? Látod a színeket és hallod a völgyek moraját, az állatok
hangját?

- Igen, tudok járni, s tudok lovagolni. Látom a világot, s
hallom a hangját.

- Akkor te nem lehetsz boldogtalan, hiszen itt a legtöbbek
semmit nem tudnak abból, ami neked oly’ természetes.

- De én nem ilyen jövőt szántam magamnak, s apám nem
szánhatott ilyet nekem.

- Nézz meg engem, én vak vagyok és sánta. Magamat sem
láthatom, de biztos csúf vagyok, mert senki nem simogatta meg soha az arcomat.
S íme, te is elhúzódsz tőlem. Mégsem zokogok hangosan rossz a csillagzatom
miatt.

A fiú szíve hirtelen megtelt együttérzéssel. Kitörölte a
könnyeit a szeméből, és belépett a kertbe, hogy itt maradjon ezekkel a szerencsétlenekkel.

Évek teltek el, s becsülettel és jóérzéssel szolgált. 

Volt itt egy különösen visszataszító és sanyarú sorsú idős
ember. Ruhája állandóan mocskos volt, teste tisztátalan, betegségek gyötörték,
rohamok rázták utolsó napjaiban.

Magához hívta a fiút, s azt kérte, ha meghal, zárja le a
szemét, majd nyissa ki a kezét, mert jóságát így akarja meghálálni.

Rettenetes kínok közt halt meg az aggastyán, s miután a fiú
lefogta a szemét, a vén és bütykös ujjak kinyíltak, s közülük egy kulcs esett a
földre.

A fiú meglepődött, mert azt remélte, hogy az öreg néhány
aranyat vagy ékszert hagy rá, s abból vehet magának egy új ruhát, mert a régi
elrongyolódott.

Felvette hát a kulcsot, majd elköszönt és útra kelt.

Nem kellett hosszan keresgélnie, mert a város legszebb
palotáját nyitotta a kulcs.

Először óvatosan lépett be, de miután mindenki uramnak
nevezte, végül elhitte, hogy a sorsa végre jóra fordult.

Beköltözött, új ruhákat csináltatott magának, s élt nagy
boldogan a palotában. Kincstára tele volt pénzzel, cselédek jártak a kedvében,
és barátai is megsokasodtak.

Évek teltek el így, s a kincstár kiürült. Majd a szolgái
elszöktek, végül egyedül maradt. Később ruháit elárverezték, bútorait elvitték,
s végül a palota is másé lett.

A fiú, aki sok év elteltével férfivé érett, most gyermeki
dühvel dobta el a palota kulcsát, s futni kezdett, míg kiért a városból. Ott
leült egy nagy fa alá, és hosszan sírdogálni kezdett, majd öklével verte a
fejét saját oktalansága és tékozló életmódja miatt.

Újra elindult, de sehol nem talált együttérzést. Végső
keseredettségében betért egy templomba. Ott egy pap vette gondjaiba. Így lett a
fiúból kolduló barát. A pap pedig olyan jóságos ember volt, hogy lemondásai
által majdnem olyan szegény volt, mint a legszegényebb koldus. Eladogatott
minden értéket a templomból, hogy végül csak az oltár maradt meg. A fiú pedig
mellette szolgált szánalomból.

Húsz esztendő telt el így, s a pap úgy megvénült, hogy már
nem tudott misézni. Igaz, nem is lett volna kinek, hiszen az emberek
elvándoroltak, a vének meghaltak, s az újabb nemzedékek már nem törődtek a
régen oly magasztos dolgokkal.

A vén pap a fiú karjai közt halt meg, s az utolsó előtti
szavai ezek voltak:

- Zárd be ezt a templomot, s tedd el a kulcsát! Kell lennie
egy helynek, melyet még kinyit.

Az egykori fiú, akinek hosszú évek nélkülözése varrt ráncokat
az arcára, s kinek hosszú szakálla deresedni kezdett, csak néhány könnycseppel
tudott elmorzsolni. De ezek nem a bánat, hanem a szomorú indulat könnyei
voltak. A pap észrevette a fiú színeváltozását, s remegő hangon így szólt:

- Látom a fájdalmadat, hogy nem tudok sokévi szolgálatodért
egyebet adni, csak a vén és rozoga templom kulcsát. S azt is kölcsönbe’.

- Engem a kulcsok, atyám, messzire vittek az otthonomtól, s még
messzebbre önmagamtól.

A pap az utolsó erejével ennyit mondott:

- Ez a kulcs csodálatos kulcs, képes bármit kinyitni, hogy az
a tied legyen!

Avval meghalt.

A fiú maga ásta ki a sírját az elhalt papnak, s maga temette
el.

Majd elindult a kulccsal a kezében. 

Látott sok szép házat, s csodák csodájára a kulcs mindegyikbe
illett. De amikor már majdnem belépett, az jutott az eszébe, hogy ezeknél van
nagyobb és szebb, s melyek maradék életére annyi vagyonnal látják el, hogy nem
kell többet nélkülöznie.

Így hát bejárta az országot. Egyszerre azon kapta magát, hogy
a régi falujába tért vissza. Látta, hogy áll még a házuk, de már csak
roskadozva és nyögdécselve tartották a tetőt az omladozó falak.

Összeszorult a szíve, de továbbment. Egyszerre egy hófehér
szakállú emberbe botlott, aki hangosan jajveszékelve kért tőle kenyeret és
vizet. De ez csak ennyit tudott felelni:

- Nincs kenyerem, de ez a faluvégi ház udvarán van egy régi
kút, onnan merek néked vizet.

A vénember sírdogálni kezdett, de a férfi kinyitotta a kulcsával
az ócska kertajtót, s magával húzta a rogyadozó léptű vénséget. Miután vizet
adott neki, az csak ennyit mondott:

- Köszönöm neked, hiszen nemcsak vízre szomjaztam, hanem arra
is, hogy újra a régi udvarunkon járhassak. Talán utoljára, hiszen az új tulajdonos
kilök innen.

A férfi tekintete ekkor tisztult ki, s már tudta, hogy saját
testvérbátyja dőlt a vállára. Megtudta, hogy a fivére az örökségét eltékozolva
koldusbotra jutott. Harminc éve koldul, de mára már oly’ visszataszítóvá lett,
hogy az emberek egy pohárka vizet is sajnálnak tőle. 

Így hát megölelte, megcsókolta testvérbátyját, s annak
haláláig gondozta. 

S mikor este bezárta a rozsdás kaput, az apja jutott eszébe,
majd a vaksi lány, végül az öreg plébános. S arra gondolt,  hogy élet és
halál is csak egy-egy kapu, melyek örökké nyitva állnak.