kávéházi naplemente -

a teáscsészékben a felsötétlő árnyak

megsűrűsödnek.

Az este újságpapírronggyá olvad,

s ahogy magamhoz hívlak

már későre jár -

valahogy megmerevedik az élet.

Szívverésedet,

a gyomorfekete csendet
hallgatom,

s a ritmust, ahogyan a harangok

(a régi teáskanál-nyelvek)
fölöttünk összegyulnek -

a kopottas abrosz
vászonrebbenéseit:

az elfolyó gátakba bedermedt
életképeket.

Hát így alakult.  

Látod, minden mindhiába volt;

megmondtam: ha hozzám bújsz, a
trachea-pengék

ádámcsutkámból az állkapcsodig
hatolnak

s a házunk is fotokópiává lesz:
se Holnap,

de tán már Ma sincsen benne,
csupán egy

hús-festmény; a szeretve értett
némaságba,

a kövekre hulló magvak
halálordítása.

Zokogva vágtat,

fenékig üríti a magányosság
kelyhét a vándor,

álarcot vet az arccá vált
fogsorokra,

tanulja a vakolat, a nyers hús
igazságát: porba,

a cukorbarna alkonyatba hasít
kézfejével

múlatja a megroppant időt, csorba fénnyel

az éggömböt a földbe rejti, a
Holdat a Napba:

a feltámadást a kárhozatba.

S ha azt mondják neki, léteznek
más szemhatárok,

"akár az emberek"
mondja "én várok

valamit, de már nem valamire:

ki bennem volt, hidakat égetett,
s élve

eltemetett mindent ezen a
szemhatáron,

(ha vannak még napok, én többé
nem várom őket) -

mindig is az utolsó voltam,

ahová tartoztam,

végül oda jutottam."