Egészen szép vagy 6.

Jegyes
 


Igaz szépség van abban, hogy a nőt házasság előtt jegyesnek nevezik. A jegyesség, mint életforma a női mivolt misztériumát hordja. A Jegyes szellemi társa a férfinak. „Lélekben eggyé” válnak.
A Nő, mint Szűz a férfi számára a személy értékét biztosítja, mint Jegyes egy „fél világ” együttműködését adja. Bármily tökéletes a férfi, magányosságából a nő, mint jegyes – szellemi társ – tudja kiragadni, önzésének szűk köréből kiszabadítani.
Szeretett Leányom, ha ősképként él bensőd mélyén a Szűz, az Anya, hasonlóképpen általános női szerepre hív, indít alkalmasságod, amire születtél, hogy Jegyesként szellemi társa lehetsz s legyél a férfinak.
A Nő, mint Jegyes van jelen minden nagy alkotásban. Reményik Sándor Cherchez La Femme című versét most – kérlek – olvassad:


Keressétek a nőt.
Keressétek, igen,
De ne csak ott, ahol eddigelé:
Szerelmi lázban, apró intrikákban,
S ne állítsátok minden rossz mögé,
Eltévedt, kisiklott, korommá égett,
Tört életek mögé.
Mindez igaz. Ő itt van mindenütt,
Kígyózó karját királyokra fonja
S országperzselő láng csap ki szeméből,
Ha nem tűzhely a gondja.
Igaz: ő a nagyban a kicsinyesség
S mégis méltó reá,
Hogy a nagyban, mint nagyot keressék.
Keressétek tehát.
De ne csak ott, ahol eddigelé.
Ne nézzetek csak a tűzhely mögé.
Ne is csupán sötét sikátorokba,
Ne is csupán szürke hivatalokba,
Hol társatok és ellenfeletek,
S kiragadja – nem önnön hibájából –
Kezetekből a napi kenyeret.
Keressétek tovább...
Mert ott van ő a vágyban és a vérben,
De minden magasban és minden mélyben,
Kőcsipkét ver a kora gótikában,
Szárnyal a beethoveni muzsikában
és gyökeret ver minden költeményben.
A költeményben...
Hiszitek-e ti,
Hogy a versnek is vannak szülei?
Mint a gyermeknek apja-anyja van.
Csak itt, e különös tündérvilágban
A természet rendje fordítva van.
Itt az ihlető asszony az apa,
Ki elhullat egy kis virágmagot
S az megfogan...
A költő aztán világra szüli
A gyermeket.
Ti ott, künn, a rendes embervilágban
Ugye az apát is tisztelitek?
Gyermekét nevéről nevezitek.
Látjátok, e furcsa tündérvilágban
A nőnek ismeretlen a neve.
Az alkotónak és az alkotásnak
Ő láthatatlan, szerény háttere.
Ó, sokszor fájt e visszásság nekem:
A virágmag-hintő drága kezet
Hogy mindeneknek fel nem fedhetem,
S hogy versemet Isten után
Kinek köszönhetem.


Tiszteljétek tehát,
Az „alkotó” nagy Inspirátorát,
A virágpor-hintő titkos kezet,
Aki vezet
Új világokon át.
S keressétek a nőt
A magasságban és a mélyben,
Árnyékban, zivatarban, napsütésben.
És minden költeményben
Tovább...


„Kígyózó karját királyokra fonja” – az uralkodók nevét jól ismerjük. Érdekes lenne a történelmet úgy elemezni, megismerni, hogy a megtapsolt vagy szidott történelemformáló férfiak mellett kik voltak azok a „rejtett” személyek, akik nők, anyaként, feleségként, kedvesként, Beatrice-i eszményként hatottak a férfira s rajtuk keresztül országok, népek életére. István király mellett Gizella... Vagy milyen nő volt hatással Hitlerre, Sztálinra?...
„Szárnyal a beethoveni muzsikában” a Nő jelenléte a zenében. Kik voltak szellemi társai Lisztnek, Bartóknak, Kodálynak, és sorolhatnánk a zene zsenijeinek társait, akik nőiességükkel ihlették, segítették, merem írni, sikerre vitték a szeretett férfit...
„Gyökeret ver minden költeményben”. Ki lenne képes felsorolni, hány vers született az Örök Nő mosolya miatt, amely rásugárzott a költőre. Még akkor is társszerző, ha kettejük kapcsolata drámai, mint Madách életében, s mégis tőle született az Ember Tragédiája, amely mű minden színében ott az Éva...
Isten után a verset legtöbb esetben a költő – ha őszinte, mint Reményik Sándor – a Jegyesnek köszönheti, a szellemi társnak.
Gertrud la Fort szerint a „kultúrának menyegzős jellege van”. Ha a férfi a kultúrából kihagyja a nőit – amelyért a Nő is felelős –, akkor a rejtett erőkben nem hisznek többé, csupán a mezítelen láthatóban. Ha nem hiszünk a láthatatlanban, akkor fizikai síkon ránktör az erőszak, szellemi téren a reklám, amely erőszakot követ el az emberi lelken...
Az egészségesen gondolkozó mélyen fejet hajt és elismeréssel tiszteli a nő anyaságát, ám ennél nem kevésbé jelentős, szükséges a Nő jegyesi hivatása, amellyel a lélek termékenységében pótolhatatlan társ.
Írókat, költőket, művészeket emlegettünk eddig, de mi van a mindennapi életben, mindennapi kapcsolatokban férfi és nő között? A Nő jegyesként legyen jelen a házasságban, a barátságokban a társadalmi érintkezés ezernyi változatában. Hivatása van, amelyet egyetlen férfi vagy a világ összes férfija nem nélkülözhet; hivatását nem pótolhatja senki: a szellemi teremtő titok által nőiesebbé tegyék az emberi életet.
Hogyan érthetjük ezt meg jobban? A férfi kész az igazságosságot értékelni, munkában megjeleníteni, ha kell, háborúban harcolni ezért. De kérdem, ki egyensúlyozza ezt ki az irgalom, megbocsátás értékével?
Természetesen a női befolyás, szerep rejtett, alig elismert, szinte láthatatlan. Ezért elégedetlenkednek sokan női mivoltuk ellenére, hogy el vannak nyomva, nem kapnak megbecsülést. Igaz, de a láthatatlan nem kevésbé van, mint az, ami látszik.
Az erőszak látványos és megtapsolják. De a nőiesség jelenléte nélkülözhetetlen és az elismerésektől függetlenül dicséretre méltó és szent. Az Örök Női mint rejtett együttműködő az Isten névtelenségét képviseli.
Jegyes.
Szellemi társ, együttműködő, együttalkotó.
Csodálatos a Nőben az anyaság termékenysége – nem kevésbé csodálatos lelki társszerepe.
 
 
Beatrice
 


Szeretném, ha megismernétek Beatricét. Története, „meséje” megmutatja nőiességteknek szép hatalmát, amellyel egy férfi személyét teljessé tehetitek, ihletre gyújthatjátok és egyszerűen azzal, hogy vagytok, együtt teremtitek meg az élet mellett a halhatatlan műveket.
Az olasz Dante élete negyvenedik évében útra kíván kelni, amint erről ír az Isteni Színjáték című művében. A túlvilágra készül, hogy bejárja a poklot, tisztítóhelyet és a mennyet. Alig indul el nagy kalandjára, amikor is farkas állja el útját. Mit tegyen? Félelem szorongatja. A másvilágról árny jelenik meg, a latin költő, Vergilius. Megnyugtatja Dantét, majd ő vezeti, higgyen neki, mert a mennyből maga Beatrice kérte őt erre a szolgálatra. Dante tovább indul Vergiliusszal, hiszen mitől félne, ha sorsát Beatrice viseli szívén?
Ki ez a Beatrice?
Ez már való történet. 1274. május elsején pillantotta meg a kilencéves leányt a kilencéves Dante. A találkozást így írja le: „A legnemesebb színű ruhában jelent meg, alázatosan és illedelmesen, vérpirosban, amelynek öve és díszítése zsenge korához leginkább illett. Abban a pillanatban, hitemre mondom, az élet szelleme, amely a szív legtitkosabb kamrájában lakik, olyan hatalmas reszketésbe kezdett, hogy rettentő ereje elsugárzott a legparányibb ütőérbe is; s reszketvén, e szavakat mondta: »Íme, a nálam erősebb Isten, aki eljött, hogy uralkodjék rajtam.«”
Évek múltán ismét meglátja „csudálatos hölgyét”, aki „feléje fordította szemét s kimondhatatlan szelídségével oly tisztességgel üdvözölt engem, hogy azt hittem, elértem a boldogság teljességét.”
Bármily hihetetlen, Dante csak látta Beatricét, mégis egy életre szóló, életét teljesen átható szerelem töltötte be. Beatrice hatalmas ihletforrássá vált számára. Valóságban nem lehetett az övé, mert szülei gazdag emberhez adták feleségül. Huszonegy évesen halt meg. Mégis az ő személye fogta egységbe Dante gondolatait, érzéseit, és indította a világirodalom egyik legnagyszerűbb alkotásának megírására.
Beatrice, a leány, akit csupán látott a férfi, Dante, szellemi értelemben a jegyese lett. Lelkének társa. Benne megjelent a világ fele. Általa ismerte meg magát a költő. Beatrice hatását lelkére, életére az Új élet című művében örökítette meg.
Az Isteni Színjátékban pedig a pokolban, a tisztítóhelyen Dantét Vergilius vezeti, ám a mennyben már maga Beatrice fogja a kezét, Ő, aki jobban látja önmagánál. A költő így látja Beatricét a mennyben: „s láttam Őt, ahol az örök Sugárból magára koronát és takarót fon.”
Majd így szól hozzá:


„Óh, Hölgy, ki tetted, hogy reménynek éghet
lángja szívemben...
minden dologhoz, amit végigéltem
kegyelmet és erőt nekem te ontál:
jóságodé és hatalmadé az érdem!”
(XXXI. 64-80)


Ma már ilyen nincs, nem lehetséges?
Ki felejti el első szerelmét?
Nemrégiben jött haza rokonismerősöm negyven év külföldi élet után, hatvankét évesen. Bejárta szülővárosát. Megnézett mindent. Ő beszélte el nekem, s arca az izgalom pírjában égett, szíve dobogott szavaiban: „Elmentem a vasúti híddal szembeni utcába. Ott a sarokházban lakott negyvenöt évvel ezelőtt az a »kislány«, aki első szerelmem volt. Tulajdonképpen csak láttuk egymást, néhány szót váltottunk, de szerelem vonzotta egymás felé szívünket. Vajon mi van vele? Öreg néni? Nekem az a Lány, a Nő, akinek arcát oly sokszor láttam távol-keleti háború tűzvonalaiban, amikor életveszélyben voltam. Öntudatlanul arcát kerestem idegen országok városaiban, még a nem európai nők arcvonásaiban is...”


Te kinek vagy, kinek leszel Beatricéje? Egyáltalán leszel? Az érintetlen, az ártatlan nőiesség egyszerűen és ellenállhatatlanul hat. Csupán azzal, hogy van, mint a liliom, mint a rózsa...
Beatrice szemein keresztül látta meg Dante az Istent. A te szemedben milyen láthatatlan érték, jó, igaz, irgalom, szelídség ragyog a férfi felé?
Milyen különös jelkép van abban is, hogy a poklon, a szenvedések tisztítóhelyén férfi vezeti Dantét, ám a mennyben nő fogja a kezét! A mennybe, a békébe a Nő vezet, vezethet a mindennapok viszonylatában, valóságában is.
BEATRICE.
Szűz Szerelem.
Hervadhatatlan Rózsa.