"...s ballagok át a jegenyésen" - Dsida Jenő


Dsida Jenő.
Már akkor is meglódul a szívem, ha leírom a nevét. Ha rangsorolnom kellene kedvenceimet, Dsida Jenő előkelő, „dobogós” helyen állna.
Szeretem azt a fajta opálszürke szomorúságot, ami átszüremkedik szinte minden egyes versén, amit rövid harmincegy esztendeje alatt megírt.
…én most bajban vagyok.
Lapozom a kötetét, és nem tudok négy csodaszép verse közül egyet kiválasztani, amit a magam suta módján és nagyon szubjektív szemüvegén keresztül nézve elemezgethetnék… Hosszas vívódás után kettő között már végképp nem tudtam dönteni, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy ma itt két Dsida versről mondom el kusza, de énem legbensőbb zugából jövő gondolataimat.
Az elsőt már a címe miatt is szeretem: Szeptember. Ebben a hónapban születtem, és ez az a hónap, amikor még a nyár kicsit velem marad… A nyár, ami nekem annyira fontos.


Pirosodik a vadszőlő-levél.
Most megint régi leveleket olvasok.
Délután hideget fúnak a völgyre
a halványkék havasok.
A hunytszemű, kisanyás békességet
most újra meglelem,
a békét, melyet úgy megédesít
krizantém-illatával a végső sejtelem.
Ha most jönnél, kezem csak így maradna,
ahogyan itt a térdemen henyél.
S azt mondanám:
pirosodik a vadszőlő-levél.


Ezt a versét 1934-ben írta. Ebben az időben a kolozsvári Keleti Újság és a Pásztortűz című képes irodalmi és művészeti folyóirat című lapok szerkesztője. Anyanyelvünk című állandó rovatában magas színvonalú nyelvművelő cikkei látnak napvilágot. Előadói estekre jár Magyarországra Kós Károllyal, Nyirő Józseffel, Bánffy Miklóssal – a rendezvények célja a Helikon (Erdélyben megjelenő kritikai folyóirat) megismertetése és terjesztése. Ugyanez év júniusától az Erdélyi Szépmíves Céh lektora. A Szeptember című verse kitűnő példája az örökké benne munkáló, elmúlás elleni küzdelemnek - a szépség, a természet ereje révén. E 12 sorra is a csaknem játszi könnyedség, a rokokó báj, a kecsesség, a mélyről zúduló csendes nyugalom, és beletörődés jellemző.
Dsida Jenőt nem csak rövidre szabott élete rokonítja Csokonaival vagy Poe-val: ennek a versnek a szárnyalása mögött szintén a legyőzött szomorúság, haláltudat köde gomolyog. Ugyanakkor ebben rejlik humanizmusának, érzékenységének ereje, érvénye és hitelessége is. Mindig valami tárgytalan, orvosolhatatlan, halk bánat kacsint ki sorai mögül. Olyan bánat ez, melynek nincs közvetlen oka: egyszerűen légköre a létnek.
Ilyen volt Dsida Jenő. Akik ismerték őt Erdélyben, úgy emlékeznek rá, mint törékeny, sápadt arcú, az éjszakázástól mindig gyulladt szemű „csodagyerekre” – hisz nagyon korán és meglepő formai érettséggel tette le költeményeit a szerkesztőségek asztalára, ezeket a melankolikus, édes-bús szépségeket.
A Szeptember-ben valami nagy-nagy hiányt érezhetünk. Magányos volt Dsida Jenő, de nagyon vágyott a szeretetre, egy asszony melegségére: „Kéne valaki, sokszor kéne…” „s mikor kitör panaszom sírva, mondaná: mindez meg volt írva, - s mikor vad kínnal jajdul az elme, - tenne úgy, mintha figyelne.”
Sok csalódás érte, félénk volt és bátortalan, halk és szerény. E vers megírása után két évvel jegyezte el Imbery Melindát, de fájdalmasan korai halála miatt csak szűk egy évig élvezhette a házasságot a megtalált szerelemmel. „Ha most jönnél, kezem csak így maradna…” – későn jött a szerelem, és túl korán ment el ez a „csipkehúsú", hihetetlenül tehetséges fiatalember… A „végső sejtelmet” (ami olyan Dsidásan „krizantém-illatú) és a „kisanyás békességet” túlságosan korán lelte meg… Fájdalmasan idő előtt. Csak 31 év adatott neki.


A másik, általam kiválasztott gyönyörű verse a Jegenyesoron.


Senkisem vár az útam végén
és sehonnan ma el nem késem
és számolva az élet-fákat,
ballagok át a jegenyésen.


…Ez az első a gyermekségem,
(rózsás testen fehér ing)
a Grimm mesékből súg idézve
és úgy a múltba-lengve ring!
Ez a másik egy szürke nap,
első nóta a hegedűn,
a harmadik az első bánat.
Ez az első fekete bűn –
ez a dicsőség, melyről hittem,
hogy feledtet és elvakít.
Ez a magos, ez azt jelenti,
hogy megcsókoltam valakit –
Ez a tömpe, hogy lelket-értőn
vissza soha senkise csókolt,
ez a száraz meg, hogy a nyári
sugarak csókja hiú bók volt –
Ez itt szomorú temetés,
halk zene száz emlék-tanyán;
ez a hajlott, zizegő lombú:
könnyező, szelíd jó Anyám.
Ez itt talán egy sóhajtásom:
Jó a halál! Szép a halál!
Ez itt egy kétségszemű este,
mely de profundist kiabál –


Tizenkét jegenyefa, mely megszemélyesíti a költő fontosnak ítélt és kiragadott élet-mérföldköveit. Szomorú számvetés ez.
1926-ban írta, egy évvel az érettségi vizsgái után, tehát 19 évesen. Kolozsváron élt ekkor már egy éve, és a Regele Ferdinand Tudományegyetem jogi karára járt.
A Jegenyesoron 12 fája megannyi vallomás. Ismét - a már ekkor annyira Dsidára jellemző – finom, gyöngyszürke körvonalakat felvillantó és elmosó alkonyi világítás. Távolság, tompítottság, elérhetetlenség… Miért ilyen nosztalgikus, szomorúságra hangolt, a dolgokért épp csak kinyúló, de semmit sem birtokló a fiatal költő világhoz való viszonya? „Tudtuk, hogy rossz a szíve” – mondta Áprily Lajos, - „Ő azonban fiatalos könnyelműséggel így fogalmazhatta meg magában a kérdést: Ha beteg szívem miatt úgyis meg kell halnom idő előtt, miért lohasszam magamban a lángot?”
Ez a vattázott, szürke tónusú, tompított hangú világ egy szívbeteg ember világa. Mint egy háló, fonja be ez a beteg szívéből sugárzó, fénytől, éles szögletektől félénken, magát-féltőn húzódozó fáradtság. Észlelései inkább sejtelmek; és szomorúsága világméretű, mert a pusztító kór a világgal való minden kapcsolatát meghatározza.
Ennek a betegségnek jellemző állapota a magány létszorongása.

Az egész versben csupán kétszer villan fel egy-egy szikrányi mosoly: ezeket a hozzájuk illő jelzőkkel látja el - sokat elárulnak a fák jelzői.
Az első állomás, az első jegenyefa: a gyermekség „rózsás testen fehér ing”; és a tizedik, mely „zizegő lombú: könnyező, szelíd jó Anyám.” Talán egy elröppenő félmosollyal emlékezik, jutalmazza a hatodik jegenyefát: „Ez a magos, ez azt jelenti, hogy megcsókoltam valakit – jellemző, hogy ez a fa „magos”, égbeszökő…. De rögtön jön az ólmos, szomorú felismerés, a hetedik jegenyefa: „Ez a tömpe, hogy lelket-értőn vissza soha senkise csókolt.” A nyolcadik jegenye is „száraz” - nem viruló, zöld ágú: „… hogy a nyári sugarak csókja hiú bók volt.”
És mi mással zárhatná a versét Dsida Jenő…?! A halál. A halál, aki jó ismerősévé vált már egészen fiatalon, és amelyet szinte vár, mint egy jó barátot. Hiszen a halál „jó” és „szép”. Megbékélt, belenyugvó megadás ez.

A Dsida-versek az emberi élet négy nagy, ősi élményforrásából táplálkoznak: az emlékezésből, a szerelemből, a természetből, a halállal testközelségben élő ember szorongásaiból. Verseinek lágy hegedűhangja a leselkedő halál közelségéből vall az elmúlás szomorúságáról, az élet millióvirágú szépségéről. Szelíd, férfias bánata a természetben és a szerelemben talál enyhületet, bennük lel menedéket. Az élet parányi, nélkülözhetetlen örömeit mindig finoman cizellált, aprólékos gonddal jeleníti meg.
Nem szóltam most Dsida 1936-ban megírt fájdalmas magyar zsoltárjáról, a Psalmus Hungaricus-ról, amely korábbi költészetének merengő és játékos dallamai után a közösségi hűség és történelmi felelősség szigorú erkölcsét fogalmazza meg – gyönyörűségesen. Nem szóltam, pedig talán legfontosabb és legszentebb műve. Olyan parányinak érzem magam a Psalmus mellett: nem merek suta és tompa kézzel nyúlni ekkora műhöz; nézessék el nekem.
Dsida Jenő páratlanul művelt és bölcs költőóriás volt: szabad vagy kötött formában, bármilyen korban és bármelyik nemzet irodalmában otthonosan mozgott.
Poeta doctus.
A költői mesterség tudósa.
1938. június 7-én halt meg; az orvosi jelentés szerint halálának oka: gennyes szívburokgyulladás. Június 10-én temették a híres kolozsvári Házsongárdi temetőben.
Dsida Jenő költészetében mindenki megtalálja mély, áhítatosan erős humanizmusát - mindenki, aki emberséggel közelít hozzá.