Archívum - A öregedés elégiája








Sohasem szerettem az öregséget. Nem az öreg, idős vagy vénemberekkel van bajom,
hanem saját öregségem, s még inkább öregedésem lehetősége fojtogat immáron
másfél évtizede.


A másokat megkísértő évek sohasem zavartak, inkább némi
vigaszt adtak, de csak addig, amíg tükörbe nem néztem.


Mindig másik arc néz vissza rám, s mindig rosszabb a
tegnapinál. Az ember úgy van az arcával, mint egy ruhadarabbal: minél
viseltesebb, annál kevésbé szívesen hordja. Nem is értem, hogy a szív hogy
kerül ide, talán szívesség, hogy merem hordani. De kinek? Önmagamnak nem,
másoknak sem… A fiatalság állandóság, az öregség pedig kiment a divatból…
pestiesen szólva….


Ha netalán valamiféle gazemberség miatt személyleírást
vennének fel rólam, valahogy így kezdődne: „középkorú férfi őszülő
halántékkal…”


Állítólag vannak fiatal nők, akik szeretik az őszülő
halántékú férfiakat. Érdekes, mert ha engem szeretnének, valamiféle
együttérzéssel viseltetnék irántuk, de minden fiatal nőt mélyen megvetek, akik
deresedő halántékú férfit szeretnek.


Különös az is, hogy a rohanó évek szokásokat erőszakolnak az
emberre. Mondhatni, a szokások rabjává teszik. Egy fiatal férfi, ha nem
borotválkozik, azt mondják, most ez a divat. Ha idősebb teszi, akkor
elhanyagolt.


Egynapos arcszőrzet az ember munkahelyén a következő
reakciókat váltja ki a munkatársaiból:


„ Másnapos vagy?”


„ Elhagyott a feleséged?”


„Beteg vagy?”


„Fogadjunk, hogy nem otthon aludtál!”


Míg a fiatalembereknél:


„Jól áll neked”


„Biztos tetszik a partnerednek!”


„Akár modell is lehetnél!”


„Ma ez a divat!”


Érdekes, hogy ilyeneket mondani mindig divatos, fiatalnak
lenni mindig divatos, de a megöregedés sohasem jön divatba.


De térjünk vissza a szokásokhoz!


Az öltözködés az első, ami miatt a magam korú férfi
nevetségessé válhat. Az embert cserbenhagyják a régi ruhái, az újak pedig
ellenállnak.


A következő a fésülködés. A fiatalkor bármiféle
rendezetlenséget megenged magának, az időskor már-már tanúságtétel, akár a fej
meg is dicsőülhet, de a magamfajta megküzd a változékonysággal. Mert a dús és
fiatal sörény imponáló, a galambősz fej tiszteletreméltó, de a kettő közötti
állapot mindig kétes értékű.


Az öregedőre és az öregre egyaránt azt mondják, hogy öreg. De
micsoda különbség van a hangsúlyok közt.


A változás a férfi élet kudarca.


- Ott felül kicsit kopaszodsz! – mondják, s közben arra
gondolnak, hogy ott felül nagyon kopaszodom, sőt lassan az ott felül elveszti a
létjogosultságát, ezáltal az értelmét is.


Valaki azt mondta a villamoson: - Maga hány éves? Ötven? 


Ilyenkor az ember érzékeny, már egy évre is, nemhogy hétre.
Azzal vigasztalja magát, hogy egy jó negyvenes. Mások azzal vigasztalják, hogy
ez a legszebb férfikor. De ha a legszebb, akkor miért kell állandóan a vigaszok
közé menekülnie?


Az embert ráadásul cserbenhagyják. Valamiféle összeesküvés
történik az ember belsejében. Sajnos a külsejében is. S legtöbbször a
körülményeiben is.


Először a hajszálak kezdik cserbenhagyni. Majd rosszabb
esetben a fogai. Ezután jönnek a ruhadarabok.


- Ezt is kihíztad! – mondják rosszallón, s az ember rájön,
hogy ott gyarapodik, ahol nem szeretne, s ott fogyatkozik, ahol pedig a
gyarapodás az erény. Az is érdekes, hogy ilyenkor az emlékek gyarapodása nem
erény.


Egy fiatalember barátai más fiatalemberek, s még inkább
fiatal hölgyek. A magam korabelinek a szabója, a fodrásza, a fogorvosa… Ha
egyáltalán telik rá. Egy fiatal sohasem kér tanácsot az apjától, egy idős férfi
gyakran a fiától kér. Vagy a szabójától, fodrászától, orvosától. Ezutóbbitól ha
nem kér, akkor is kap. Tanácsot egyre ritkábban, intelmet egyre gyakrabban.


Sokan azt gondolják, hogy a rohanó évek elmélyítik az amúgy
is pallérozott elmét. De egy ifjú férfi még azon meditál, hogy Marcel Proust-t
olvasson-e vagy Paul Claudelt. Az idősebbek pedig  olyan filozofikusnak
egyáltalán nem nevezhető mondatokkal élik a mindennapjaikat, mint Szabó úr, itt
is engedjen ki a csípőmnél. Mások pedig olyasmiket mondanak, hogy "ne sózd
túl az ételt", "ettől is magas lesz a koleszterinszinted", vagy
"ez már megárt ebben a korban". Mire ezt kérdezem: - Mire gondolsz? A
válasz még iszonyúbb: - Nézz már tükörbe!


És én pedig még gyakrabban nézek tükörbe, s egyre rosszabb
kedvvel, s keresem azt a régi és gyermekien naiv arcot, melyet messzire sodort
tőlem az idő. Mindenki liberálisnak születik, s mindenki konzervatívként hal
meg. Ez az egyetlen politikai bölcsesség. Az arcom pedig a tűnő időben átmenet
lett. Ahogy az életünk is. Ez az élet értelme…