Egészen szép vagy 9.

Értem Dantét, aki az Isteni Színjáték-ban bejár földet, poklot, égi tájakat és a mennyben szerelmes Asszonyát az örök Sugárból font fátyolban pillantja meg...
Igen, a fátyol és a Nő összetartozik, a nőiesség lényegéhez illik. A fátyol takar, rejt, öltöztet. Fátyol minden ruha, amit felveszel, amit nemes hiúságod és tetszeni akarásod szerint válogatsz. A fátyol varázslatában talán több vagy, mint valójában? Nem! A fátyol éppen azáltal, hogy rejt, láthatatlan, valódi éned sejteti meg.
A fátyol a titok szimbóluma. S mennyi titok, tapasztalaton túli valóság a Nő szívében?! Szeretet, szerelem, jóság, irgalom. A titok fátyolban jelenik meg az ember előtt. Minden orvosi és biológiai tudás, beavatkozási lehetőség mellett is, nem titok-e a foganás, nem titok-e a szülés, a magzat élete, az öröklés... S mindez a Nő méhében, a Nő ölében, a Nő szívében.
A fátyol jelzi, hogy a nőiesség és a rejtettség egymást kiegészíti, feltételezi. „Van-e nagyobb misztérium – a Szentháromság titka mellett – az anyaságnál?” – kérdi a hittudós Schütz Antal.
A család érzelmi életének gazdagsága vagy szegénysége vajon nem a Nő rejtett szívétől függ? Vajon ez „érthető”? Ám vitathatatlan tény.
Fátyol a menyasszonyon, fátyol az apácán, fátyol az özvegyen. Fátyol a Nőn.
Mi más a szemérem, mint a tisztelet s rejtettség fátyla a női testen?
A fátyol nem azért van, mert el kell rejtenie vagy szégyellni kellene bármit is,
– a fátyol jelzi, amit takar, a rejtett élet, a lefátyolozott élet az maga titok,
– a fátyol védi a titkot, a nőiesség misztériumát.
Hamvas Bélát idézem:
„...a világasszony fátyolban él. Ezért van az, hogy az asszony nem akkor igazán asszony, ha nincs rajta ruha, nem akkor asszony, ha teljesen el van takarva, ha fel van öltözve, hanem csakis akkor, ha egyetlen fátyol takarja.
Akkor mutatja meg teljességében igazi arcát: bűvöletarcát, a mágikus káprázatokat, a leküzdhetetlen varázst.”


Kirakatban nem ápolnak beteget. Síró gyermek arcát nem sértheti kíváncsi kamera. Mikrofon nem szentségtelenítheti meg a haldokló utolsó sóhaját, a szerelem (nem színpadi, hanem az igaz) suttogó vallomását. A valóság mind titok. Anyag titka, szellem titka, lélek titka, Isten titka. Így a titokzatosság fátylában marad szent az ember szentsége.
Szeretett Lányaim, bár felismernétek, hogy a Nő és a rejtettség összetartoznak. Ha ezt felismeritek, elfogadjátok, akkor nem ijedtek meg, hogy az élet látványos színpadáról „lekényszerítve” szólítja vissza a Nőt a társadalom az otthon rejtett falai közé, hiszen éppen ez az igazi élettér, amelynek észrevétlenségében kinyílhat nőiessége, és így roppant súllyal kerül a világ serpenyőjébe, mint jegyes, mint szerető feleség, mint anya, mint családot teremtő szív, mint „Beatrice”, aki ihlet, és alkotásra ösztönöz.
Értem Ibsen drámájában Peer Gyntöt, amint egy átmulatott (inkább átzüllött) éjszaka után kérdi társnőjét, Ingridet: Aranyhaj takarja vállad? Lesütöd szemed szerényen? Szád elutasítani mer? Szent lesz, aki lát? Ha nem, akkor hát mi tessék rajtad? (Nem szó szerint idéztem Peer szavait, de amit igényel Ingridtől, az éppen a fátyol...)
Jaj, ha lehull a fátyol! Ismerjük Szalome táncát a Bibliából. Fátylait hullatva lejtette táncát Heródes király és barátai előtt. „Mit kérsz?” – kérdezte a király. „Keresztelő János fejét” – volt a válasz. Tálcán hozták az igaz férfi koponyáját a fátylaiból kivetkőző nő kérésére. A fátylát eldobó Nő gyümölcse könnyen a halál. Ilyet mégse írjak?
Az már azonban nem túlzás, amit Hamvas könyvében olvasok:
„...a nőt minél inkább eldologiasítom, realitását annál inkább elveszíti, csak mint misztérium élő és létező, ha fátylait leveszem, nőstény, ostoba, állat, sejtállam, ronda, tárgy, dolog, áru –, nem az igazi, nem a valódi.”


Ha a Nő nem takarja magát fátyolba, akkor lemeztelenítése bukását jelenti. Ez nemcsak akkor áll fenn, amikor egy nő az érzéki szférában odaadás helyett kultuszt, üzletet csinál testéből, de gondolnunk kell mindazokra, akik lényük rendeltetését elárulják:
Félnek „csak” Beatrice, Júlia, Solvejg, Jegyes lenni, nem vállalják anyai hivatásukat, keveslik az otthon-teremtés szürke csodáját, foglalkozásukban elnémítják nőiességük anyai szívét, amely szolgálni akar, segíteni, birtokolni akarják a másikat, kapni és nem adni akarnak...


Szeretett Lányaim, szeressétek a „fátyolt”! Takar és úgy rejt, hogy igaz éned láttatja, bontja ki. Az eget felhő takarja; te miért féltenéd szépséged a tartózkodás, a szemérem, a szerénység áttetsző fátyolától? Ki látja ereidben csordogáló véred? Nemde rejtett a sorsokat, a történelmet is befolyásoló szeretet, szerelem? A Mindenség alapszövete a láthatatlan szeretet.
Titok az Élet,
titka vagy magad is.
Élj fátyolban, mert az véd és kinyilvánítja igaz önmagad.