Talán ma még elér hozzád ez az üzenet…
Képzelj most Kedves, magad elé engemet.

Emlékezz csak, akkor november vége volt,
s megállt az idő: állóképpé hűlt, megrabolt.

Akkor azt hittem, nincs nélküled holnap,
s azt is jól tudom, már várnak rám a holtak.

Most üzenek még neked, szavaim elérnek,
de jaj, már más a világ; látom feketének…

Félek, elfeledsz, már nem hallod hangomat,
de én várok rád, lehet ősz, dél vagy alkonyat.

Mert mégis szólnom kell, muszáj üzennem:
árva, néma jel vagyok tépett kottafüzetben.

Kell nekem a hangod, és kell  szép ölelésed,
magam vagyok nagyon, örömtelen, nézzed…

Tudom, meghalok, a tavaszt meg nem érem,
egymagam hordozom átkos szenvedésem.

Merengve küldöm feléd e néma, bús jajszót:
ha üzenek, megértesz – sóhajtasz egy aprót...

Tóth Árpád: Levél

Ha ez a levelem megérkezik,
Édesem, gondolj rám egy kicsit.

Képzelj magad elé: szivarozgatok,
Fáradt vagyok és csendes és nagyon elhagyott.

Azt gondolom, maholnap meghalok.
S azt is gondolom, nem kár, ha meghalok.

Elküldöm neked ezt a levelet,
De nem mint régen: csevegni veled.

Tudom én, kopott rongy már a szavam,
Jaj, hogy kényes szavam is odavan.

De kell hogy mégis írjak teneked,
Kell hogy búsan nézd e bús jeleket.

Felszakadó sírásod kell nekem,
Szivarozgatva tűnődni ezen.

Gyilkosság ez, gyilkosság ez, tudom,
De lásd, egyedül kínlódom nagyon.

S szivemnek jólesik ez a kis meleg:
Hogy még valaki felsír, ha izenek.