Veszedelmes élet




 Az irodalomtörténész igazságtalan akkor, amikor a költőket két
csoportba osztja. Vannak az unalmas szobaemberek és a fennkölt hősök. Az
előbbiek egyetlen kalandja a szegénység vagy betegség, vagy mindkettő
egyszerre, az utóbbiak élete maga is kaland.


A
hősiesség régen azt jelentette, hogy az élet ormain járók a háborúk
kereszttüzében vérüket ontották. Ilyen volt Balassi, akinek Esztergom
ostromakor mindkét lábát ellőtték, hogy majd néhány napos kínlódás után
meghaljon.


Ilyen
volt Petőfi, aki a harcmezőn vesztette életét, ilyen volt a nagyon fiatalon
elhalt bolgár Hristo Botev, s itt van Lord Byron, aki maláriában hal meg egy
Angliától távoli nagy nép szabadságharcában.


Természetesen
a hősi költők számában is mi járunk az élen, hiszen nálunk költőnek és a hazáért
hősi halált halónak a török időkben vagy a szabadságharc idején ugyanazt
jelentette. Várkonyi Nándor külön könyvet írt a katonaköltőkről, és Pintér Jenő
is külön csoportba rendezte őket.


Byron után sokszínű és gazdag hangszerelésű életmű maradt, mely az
angol irodalom egyik csúcsa, Petőfi a korszak legnagyszerűbb költői hagyatékát
írta meg röpke hét év alatt, Balassi behozta Magyarországra a gáláns
költészetet, a legmagasabb rendű vallásos lírát, addig Botev csak huszonkét
verset írt, mégis megteremtette a bolgár irodalmat.


Byron
nagypénteken kiszenvedett, Petőfi szívét orosz lándzsa szakította le, Balassi
elvérzett, Botevet a Dunán való átkeléskor lőtték agyon.


A
világirodalom kegyetlen tréfája, hogy a másik oldalon ott állnak a tüdőbetegek,
mint Csokonai, Keats vagy Tóth Árpád. Ezek a tragikus óriások még a
hétköznapokban is ügyetlen csetlő-botlók voltak, Keats végzetes fulladását a
kritika okozta, Csokonai halálát felgyorsította a mérhetetlen szomorúság, Tóth
Árpádot pedig a életvágyásból kinövő bánat fojtogatta.


Hogy
melyik csoport szenvedett többet, annak csak az Isten a tudója. De míg e
fennkölt és bátor hősök halálában van valami fennkölt és heroikus, addig az
utóbbiakéban inkább a végzet groteszk játékossága mutatja fel önmagát.


Csokonai,
Kölcsey Janus Pannonius vagy Arany egyszerűen megfáztak, s mintha a végzetnek
kapóra jönnék a megfázás, a sírba löki ezeket a sír szélén tántorgókat.


De
ha valaki jobban megvizsgálja a másik oldalon álló hősi halálokat, még inkább a
halál groteszkmód kegyetlen képébe bámul, hiszen Balassi sérülése legalább
annyira megalázó, mint a félvak Petőfi botorkálása a csatatér hídfőjénél. És
Byron sem karddal a kezében hal meg, hanem a szúnyogcsípés okozta fertőzés
miatt vész oda a hazájától több ezer mérföldre. Botev is inkább harctéri
ügyetlenkedő lehetett, de a bátorsága vitathatatlan.


Számomra
a hétköznapok mártírjának lenni legalább annyira felemelő, mint a csataterek
lármás vérmocskában glóriásan ragyogni.


Mert
a halál nem jutalom. Még akkor sem, ha Keats az élet magas díjának nevezte. És
ezen nagyszerű férfiak halál utáni sorsa még fájóbb, mint ellobbanásuk. Byron
kitilttatik a keresztény temetőkből és templomokból, Kölcsey koporsóját
megdobálják, Petőfi holtteste fölött a máig tartó vita nem látszik csitulni.
Shelley holtteste az olasz tengerparton hamvad el Byron pogány szertartása
következtében, Byron teste hordóban utazik, Kölcsey csontjait szanaszét dobálva
találták meg, Katona József teteme fölött rettenetes pénzügyi hercehurca folyt.


Az
irodalomtörténet pedig gondosan összeszedegeti a nagy életeket, mint rettenetes
szenzációkat, az olvasó pedig lojalitásból még többet olvas, mint tette volna,
ha normális halottakat idézhetne meg.


A két kategória mellett újabb kategóriákat látunk még egy
felületes vizsgálódáskor. 


Mi
legyen azon költőkkel, akik számára élmény és költészet egymást inspiráló
vállalkozás volt. Egyszerűbben: bűnözők voltak.


Ilyen
volt Marlowe és az angol reneszánsz teljes színpada, de Villon, Verlaine,
Listius László is. És talán Oscar Wilde. Börtönviselt emberek a börtönviseltség
okán olyan izgató és nyers művészetet teremtettek, amelyben az olvasó saját
gyávaságát helyettesítheti, s önön, polgári jelentéktelenségén átlendülhet.


És mi van az őrültekkel? Csáthtal, József Attilával, Tassóval,
Hölderlinnel, Kleisttel, Trakllal?


Már
a középkorban is az őrületet a szentség lajtorjájának tartották.


A
hősök a világfelettiség mámorában halnak, a szerencsétlenek magányosan,
betegen, ahogy a csodálatos Tóth Árpád írta, csak lázak és kórházi adatlapok
nyomasztó fogságában hanyatlanak a sírnak.


Nem régen láttam egy tisztességben meghalt férfit. Az Isten
szerette, hiszen az itt maradt arca szelíd volt az eltorzulás jelei nélkül.


Az
irodalomtörténész hallgat, mikor Jókai vagy Ányos Pál arcát kell leírnia, a
csodálatos Assisi Ferenc stigmáit említi, de nem beszél a szent férfiú
könnyekkel szépült istenfényű arcáról.


A kishivatalnok, a tanár, a jogász, az óriások és a
jelentéktelenek előtt áll maga a költőfejedelem.


Horatius,
Goethe, Voltaire már mindannyian az istenek kedvencei voltak. Uralkodói
méltóságukat senki nem kérdőjelezte meg, egész Európa hozzájuk zarándokolt,
királyok keresték kegyüket és császárok magukkal majdnem egyenrangú
hatalmasságoknak látták őket.


Szavaikat
az idő gyémánt ujja az ércnél maradandóbb anyagba véste, s az utókor egy-egy
korszakra úgy tekintett, mintha az az ő koruk lett volna.


De
ezek élete is veszedelmes élet volt, uralkodói mivoltuk fölött fenyegetőn állt
a császárok és királyok akarata és kétes türelme, mely könnyebben ítélt, mint
osztott kegyet.


Botorkálásaimban alig találkoztam olyanokkal, akik ne lettek volna
végtelenül vagy végletesen magányosak. Csillogó ideálként égnek köztudatban az
íróbarátságok, pedig egy költő talán még elhagyatottabb egy másik költő
társaságában, mint a köznéptől körülvéve. Találón nevezi az ilyesféle
barátságokat az irodalom ikercsillagok együttállásának. Mert költő és költő
között már kozmikus a távolság. Tragikus méretű az az űr, amely Kölcseyt és Berzsenyit
elválasztotta, és az a megnemértés, amivel Kölcsey kivégzi Berzsenyit. 


Schillernek
is meg kellett halnia, hogy Goethe magához emelje, és Schiller kriptájában
megértse az emberi teremtés isteni méltóságát. 


De
Petőfi volt a legmagányosabb Arany, Jókai és Vörösmarty között. Jókai és Arany
túl konvencionálisak voltak, míg Vörösmarty már túlságosan is megállapodott.
Jókaival és Vörösmartyval összevész, Aranyt pedig már utolsó erdélyi útjakor
elkerüli. Petőfi Segesvárnál gyalogosan vesz részt, hiszen Arany keleties
tunyasággal intézi a költőtárs rábízott vagyonát.


Verlaine-t Rimbaud érteni sem akarja, kettejük kapcsolatában csak
a torz emberi szenvedély dobol disszonanciát, két költő között nem is lehet
nagyobb távolság, mint amilyen kettejük között tátongott. Nem igaz, hogy
Verlaine hatott Rimbaud-ra, ahogyan Rimbaud is csak a formai kötöttség
felszabadítására inspirálhatta idősebb pályatársát. És ahogy látjuk,
sikertelenül.


Goethe
elöl szinte mindenki menekült, Hölderlin az őrületbe, Heine a cinizmusba.
Schiller pedig egy messzi égi ragyogásba a sokszor túlságosan is röghöz kötött
Goethe elöl.


Horatius
és Vergilius között sem lehetne nagyobb távolság, mint Rilke és Stefan George
között. 


Ez
az ikercsillagok sorsa, pislogni a végtelenen át a nem létező horizontok felé.


Az olvasó mindenhol mártírokat lát, harcok hős mártírjait,
betegségek elbukott hőseit, bűnösök megbukott életét, az öngyilkosság
mártíromságát. Bárhová is lép a költő, mindenhol a veszedelmes élet ragadja el,
s bár legtöbbjüket a magasba emeli, de csak azért, hogy zuhanásuk még
borzasztóbb legyen.